Még augusztus legvégén voltunk egy bányatónál strandolni, aminek a vize szép tiszta volt, és egészen mélyen le lehetett látni. Azt vettük észre, hogy Léna ádáz figyelemmel követi a vízbéli eseményeket, hirtelen eltűnik a feje, majd ki kapja, hogy aztán újra lebukjon, és újra ki. Nem mondom, elég vicces volt :-) 

Lénát figyelve Momó is nézni kezdte a vizet, és akkor vette észre a benne úszó nem is olyan kicsi halacskákat, amik felkeltették Léna és az ő érdeklődését. 

Először csak nézte őket, aztán játékból utánuk is kapott. Hamarosan aztán kijött a vízből, és megkérdezte, hogy kézzel lehet-e halat fogni. Mondtuk neki, hogy kellő gyakorlással és kitartással lehet, igen. Ezen kicsit elgondolkodott, majd tovább fűzve azt is megkérdezte, hogy ha ő most kifogna egy halat, akkor azt hazavinnénk-e és megeheti-e? Esetleg? Mivel szépen sütött a nap, és örültem, hogy Momó lefoglalja magát, és addig se minket zrikál az “unatkozom”, “éhes vagyok”, “mit csináljak?” körmondataival, azonnal rábólintottam. (És persze mert nem sok esélyét láttam, hogy hallal a tarsolyunkban induljunk haza.) 

Így történt, hogy Momó az elkövetkező bő másfél-két órát halászással töltötte, nekünk meg csak egy Gegi és egy Léna maradt, aki szórakoztatott minket. Persze időnként Momó kijött a vízből, hogy elújságolja, éppen hogy nem volt meg az a hal, pedig már éppen megfogta, amikor kicsúszott a markából. Volt, hogy kicsit morcosan jött, volt, hogy lelkesen, de a lényeg, hogy nem adta fel és mindig visszament. Sőt, az sem tetszett neki, amikor elkezdtünk szedelőcködni, hogy hazainduljunk. 

Szerencsére itthon rájött, hogy van egy saját kis patakunk… és azóta is remekül elvan a hal fogásának és ebből adódóan annak evésének lehetőségével.

Először egy régi lepedőből készített egy kezdetleges rákászhálót és sok bosszankodás és elkeseredés után közölte, hogy ez szar, ezzel nem lehet, neki profi háló kéne. Aztán eszébe jutott, hogy van neki valahol egy zsebpecája. Elő is kerítette, de a damilja iszonyúan össze volt gubancolódva. Sebaj, kibogozta és ment a patakhoz azzal próbálkozni. Szerzett hozzá tőlem száraz kenyérbelet, hogy az lesz a csali. 

Aztán sírás, hogy elhagyta a horgot valahol útközben. Sebi segítségével megtalálta, de amikor ismét hazajött, megint sírva, kiborulva, hogy most meg beleakadt valami bokorba. Kiszedték. Majd megint beakadt, megint sírás. Ez így ment napokig, de nem adta fel, és mindannyiszor biztosította magát velem, hogy de ha kifog egy halat, apával megpucolhatják, és megsütjük, ugye??? 

Persze nem sikerült a halfogás. De! mindezek után, mikor már éppen kezdte feladni az egészet, egyszercsak találtak egy horgászbotot elhajítva nem messze a házunktól a fűben. Valami volt az orsójával, de Sebi azt is megszerelte, így már csak damil és horog kellett. Szerzett hozzá azt is tőlem, bár nem damilt, hanem brutál erős, vastagabb szövőgépbe való cérnát, de a célnak megfelelőt. Kitalálta, hogy tűből fog horgot készíteni, adjak neki tűt. Adtam. Eltörte. Sírás. Adjak neki szöget. Adtam. Meghajlította, de túl vastag, nem kapja be a hal, nem akad be a szájába. Sírás. Végül azt hiszem Momó talált olyan szöget, amit meg tudott hajlítani, és tudja használni horognak, mert mostanában nem jött több ötlettel.  

Gegi persze lelkesen ment vele mindig, és követte az utasításait, de napokkal ezelőtt kicsikart Sebitől egy ígéretet, hogy a kezdetleges íjakhoz, - amit nem is tudom, mikor csináltak - farag nekik nyilakat.

Most október van, és időnként még mindig kimennek horgászni, Momó még mindig a saját maga által kifogott halat akar enni.

Bár meg kell mondjam, hogy kissé nyugtalan lettem, amikor egyik nap azzal jött haza, hogy vannak-e állatok az itteni kis erdőben, és ha nyíllal lelő egyet, akkor azt megnyúzzuk, és megsüthetjük-e. És hogy szerintünk ez lehetséges-e?

Én pislogtam, Dani meg belekezdett a családi legendárium egy ide voantkozó  történetébe.