Dani már jó ideje noszogatott, hogy keressek én is állást, mert ha csak akár párszáz eurót is keresnék, azzal is előrébb lennénk. Nagyon türelmes volt velem, kivárta, amíg végigjártam a német tanfolyamot, levizsgáztam, kipihentem magam, és…. nem is tudom, mit várt még ki, de várt. Sokáig. Aztán megemlítette, hogy most már menjek dolgozni, mert kellene az a pénz. Nagyon. Én meg bólogattam végig, hogy igen, megyek majd, igen, még ezt megcsinálom, még azt megcsinálom. Aztán elfogytak a kifogások, miért is nem keresek állást.
Rá kellett jönnöm, hogy rettenetesen félek. Nem beszéltem a nyelvet még mindig, hiába raktam le azt a nyelvvizsgát, és nem tudtam, mit is tudnék csinálni, ami nem wc-pucolás, vagy olyan munka, amit nem akarok csinálni. Mert beismerem, nem akarom majd’ 45 évesen takarítani másvalaki otthonát vagy irodáját. Nem akarok újra egy étterem konyhájában kisegítő munkát végezni, bármennyire is tiszteletreméltó az ilyesfajta munka.
Viszont akkor mit csináljak? Minden héten újabb és újabb ötleteim voltak, Dani mindegyikre lelkesen bólogatott, örült az elhatározásnak. Elkezdtem nézegetni az álláshirdetéseket, és ekkor szembesültem vele, hogy írnom kell egy önéletrajzot németül. Ezt szintén nagyobb kihívásnak láttam, mint amivel elbírtam, de végül összeszedtem magam, és írtam néhány sort magamról. Azt hittem nehezebb lesz, és miután megírtam, kicsit nagyobb önbizalommal kezdtem újra neki a keresésnek, de továbbra sem jelentkeztem sehova.
Elkeserítő volt a szerencsétlenkedésem.
Végül kitaláltam, hogy a sofőrködés részmunkaidőben heti 2-3 nap tényleg jó lehet. Sofőröket mindig keresnek az üzletláncok, a Posta, és sokféle cég is, és ráadásul beszélni sem kell olyan sokat. Elkezdtem nézegetni ezeket a hirdetéseket, állásportálokat, és találtam is sokat. Mindegyik meg volt nyitva a gépemen, hogy akkor azokra jelentkezem. De nem tettem.
Nem mertem, mert féltem, hogy válaszolni fognak, uram bocsá’ felhívnak telefonon. Úgy éreztem, csak szájhősködöm, miközben egyre jobban csalódtam magamban. Közben elég tisztán látszott, hogy Dani hiába talált jó állást, nem lesz elég a keresete, mindenképpen dolgoznom kell nekem is. Ez a tudat rettenetesen frusztrált, adott ugyan egy kis lökést is, de még mindig nem mertem valódi lépéseket tenni. Aztán Dani megunta, és egyik hétvégén leült mellém, és néhány megnyitott hirdetésre jelentkeztünk. Először halálra rémültem, hogy te jó isten, most fog majd bebizonyosodni, hogy semmire nem vagyok képes, és nem értek semmit, és mindenki hatalmasat csalódik majd bennem, legfőképpen én magamban.
Már a következő hét első napjaiban kaptam is válaszokat, hogy menjek próbamunkára egy játéktermbe (ez véletlen találat volt, félreolvastuk a hirdetést), illetve a Rewe (olyasmi üzletlánc, mint a Spar, csak jobb minőségű cuccokat árul) stuttgarti központjából, hogy vegyek részt egy online tájékoztatón, amikor elmondják a kiszállítás részleteit.
A játékterembe azért elmentem, és nem is lett volna rossz, csak épp lehetett dohányozni bent, én meg nem szeretnék semennyi időt eltölteni cigarettafüstben. Az, hogy ezt kulturáltan el tudtam mondani, nem csak annyit, hogy “Nein nein nein, Tschüss!”, szintén adott egy lökést, hogy menni fog ez.
Aztán kaptam még egy telefonhívást egy helybeli cégtől, amikor megbeszéltük a hölggyel, hogy én részmunkaidőt szeretnék, mert 4 gyerek mellett nem lehet teljeset vállalni, nekik viszont az kellene. Ezen is meglepődtem, mennyi mindent megértettem, és tudtam is válaszolni.
A Rewe tájékoztatón is részt vettem, majd visszaírtam nekik, hogy még mindig érdekel, így mehettem próbamunkára Stuttgartba.
Aztán találtam egy ebédkiszállítós hirdetést, ami itt Weil der Stadtban van, erre már mertem egyedül is jelentkezni. Pár nappal később válaszoltak, hogy meghívnak egy beszélgetésre, és kérdezték, mikor jó nekem. Írtam nekik, válaszoltak, adtak egy időpontot, hogy akkor mikor. De semmi cím, név, vagy konkrétabb magyarázat nem volt, így hát azt gondoltam, ez is online lesz, mint a Rewe tájékoztató.
Közben elmentem a próbanapra Stuttgartba. Itt kis dobozos autót kellett vezetni, amivel napi 17 címre kell kiszállítani a termékeket. A srác, aki az autót vezette, jó fej volt és kedves. Kicsit hézagosan, de egész jól elbeszélgettünk, és megtudtam, hogy ő is részmunkaidőben csinálja, mert különben ápolóként dolgozott egy idősek otthonában. A nap végén 15 euró borravalót szedtünk össze, amit meg akart osztani velem, de visszautasítottam, mivel az mégiscsak az övé volt. Kemény meló ez a kiszállítósdi, mert a belvárosi szűk utcákban nagyon sok épület múlt századi, és nincs lehetőség liftet beépíteni. Így a karton vizet, sört, sok kiló zöldség-gyümölcsöt gyalog kell felcipelni akár a negyedik, ötödik emeletre is. Ettől függetlenül tetszett, főleg, hogy a heti 20 órát letudhatnám két napban, és még Stuttgartot is megismerhetném.
A weil der stadt-i interjú előtt azért rájuk írtam, hogy a beszélgetést hol és hogy tervezik. Akkor derült ki, hogy ők személyesen gondolták az irodájukban. Így hát gyorsan megkerestem, hol is vannak, és másnap délelőtt el is mentem. Röviden megbeszéltünk mindent. A cég nürnbergi székhelyű, ez csak egy elosztóközpont és a környéken nagyon sok oktatási intézménybe szállítják ők az ebédet. A következő héten - ami pont október 1-e volt - mehettem is próbakörre. Itt egy idősebb férfi volt a vezetőm, aki eredetileg tanár volt egy nagy helyi iskolában. Most nyugdíjas, és heti 2 napi sofőrködéssel egészíti ki a havi bevételét, illetve üti el az idejét. Ő is nagyon kedves volt és segítőkész. Megbeszéltük, hogy mindenképpen meg kell tanulnom rendesen a nyelvet, ha jógát szeretnék majd oktatni. Amikor visszaértünk a központba, beszéltünk pár szót a főnökkel, akinek mosolyogva azt mondta rólam, hogy mindent megértek, de beszédem sehr schlecht. :-)
Másnap a főnökkel, Andreassal – aki egy magas, nálam fiatalabb, laza, helyes szakállas fickó – mentem egy teljesen új körre. Ekkor már én vezettem a flotta egyik legkisebb autóját, egy VW Transporter T6- ot. Természetesen a reggel azzal indult, hogy a keresztnevemet próbálta kimondani több-kevesebb sikerrel. Összesen 7 megállónk volt, ahol be is mutatott mindenkinek, ügyesen kerülve a nevemet. Egy-két helyen azért rákérdeztek, ami mindig nagy szem-meresztgetésbe és nevetésbe fulladt, és többször gondolták, hogy kínai a nevem. Na, akkor én meresztgettem a szemem. :-) Meséltem Andreasnak, hogy van egy barátunk, aki azt jósolta, meg akarom majd változtatni a nevem, ha sokáig élek itt. Az utolsó helyen már előre vigyorgott, amikor felmerült, hogy hívnak, én pedig sóhajtva válaszoltam a kérdésre. Miután kijöttünk, megjegyezte, hogy igaza lesz a barátunknak. Visszafelé útközben megkérdezte, hogy a nevem mennyire általános otthon. Mondtam, hogy teljesen, és a “gy” betű használata is elég gyakori. Végül megállapította, hogy franciásan ejtve egész kiejthető, mert akkor Zsonzsi. Mondtam neki, hogy rendben, legyen így. Azóta már az egész konyha a sofőrökkel, konyhásokkal, szakácsokkal, mindenki megkérdezte a nevemet, és próbálták kimondani :-)
Harmadnap pedig már egyedül mentem a verdával, és azóta enyém az a kör, és minden nap ugyanannak a 14 bölcsinek, ovinak és iskolának (ami 7 intézmény) szállítom ki az aznapi ebédjét. Reggel 7-kor kezdek, és legkésőbb 11-re végezek is.
Az első két hét nem volt könnyű, sokat hibáztam, sokat kellett egyeztetnem, de mostanra már jól megy, megtanultam a bukkanókat, mire kell figyelni, hogyan tudok a legpontosabb, hatékonyabb lenni. Az emberek, akikkel beszélnem kell végtelenül kedvesek, segítőkészek és mosolygósak. Megbeszéltük például az irodán dolgozó lánnyal, hogy leginkább írásban kommunikálunk, mert nekem úgy a legkönnyebb. Az pedig már csak a bónusz, hogy gyönyörű útvonalon autózom minden nap, így ismertem meg Herrenberget is, amiről az előző posztban írtam.
Most, november elején pedig megkaptam életem első németországi fizetését, amire végtelenül büszke vagyok. Tudom, hogy ez nem nagy teljesítmény, tudom, hogy sokan vagyunk migránsok, de nekem ez akkor is óriási dolog. Nekem, aki nem hogy soha nem beszélt semmilyen idegen nyelvet, élete első 40 évében egyszer ült repülőn, kétszer volt a tengernél és külföldön se volt nagyon sehol, nekem van itt, Németországban van saját állásom fizetéssel. (Ami kicsit elszomorít, hogy konkrétan kétszer annyi, mint amennyit az Alapítványnál kerestem kicsit több munkával.)
