15-én, szombaton volt a német B1 szintű nyelvvizsga (DTZ), ezzel véget ért az 5 hónapos intenzív tanfolyam, amire október eleje óta jártam.

A vizsga 2 nagy részből állt, de három kategória van a pontozásnál.

Először egy 25 perces szövegértés volt, a régi jó magnóhallgatás. Aztán egy 45 perces olvasás- szövegértés rész jött, végül pedig 30 perces levélírás. Itt a pontozás szempontjából magnóhallgatás+olvasás-szövegértés volt egy rész, és a levélírás ment külön. Ha valamelyik nem üti meg a B2 szintet, önmagában még nem tragédia, ha a szóbeli jól ment, akkor megvan a vizsga. Viszont hiába lenne meg a 2 írásbeli rész, ha a szóbeli nem üti meg a B2-t akkor nincs meg a nyelvvizsga. Tehát jól látszik, hogy a szóbeli a leghangsúlyosabb része a vizsgának.

A próbavizsgákon a szövegértéssel nem volt gondom, de a levélírás mindig borzasztóan ment, így azt brutál sokat gyakoroltam, de sajna így sem lett valami fényes az éles vizsgán sem.

Az írásbeli 9-kor kezdődött, előtte a ruhatárban minden cuccunkat le kellett adni, csak a személyinkre volt szükségünk, még tollat is helyben kaptunk. 

Az első három része a vizsgának egyben volt, így valamivel 11 óra előtt végeztünk vele.

Halvány lila elképzelésem sincs, hogy meglesz-e végül vagy sem.

A szóbeli 3 részből állt: bemutatkozás, képleírás, egy terv megbeszélése a vizsgapartneremmel (kettesével mentünk). Összesen kb. negyedóra.

A vizsga 12 órától volt, ahova én 13 órára voltam beosztva. A szünetben, 12-ig mindenki magához vehette a holmiját, viszont kezdésre mindent vissza kellett vinni és a kijelölt termekben kellett várakozni, amíg nem szólították az embert. (Az utolsó időpont a 14:30 volt… kicsit sajnáltam azokat, akik akkor mentek)

Sokan tudják rólam, hogy stresszes helyzetben, mint pl egy vizsga, iszonyúan leblokkolok, és azt is elfelejtem, mi is a feladat. Az egyik legemlékezetesebb, amikor az első jógaoktató képzés utáni vizsgán például harmadikra sikerült átmennem, és akkor is amikor az oktató segíteni akart egy alap kérdéssel, annyira bepánikoltam, hogy teljesen lefagytam, és az villogott az agyamban, úristen, nem tudom, úristen ezt tudom, de nem tudom…. 

Vagy a saját esküvőmön annyira remegett a kezem, hogy Daninak rá kellett tennie az övét, hogy egy kicsit megnyugodjak (amúgy ezt a pillanatot örökítette meg az fénykép, amit kiraktam a minap fb-re).

Szóval nekem ez mindig egy óriási stressz volt, ezért már egy ideje keresem a megoldást. Most is felhívtam egy ismerős coachot, beszélgettem barátokkal, akik tippeket adtak, meditáltam sokat, bemagoltam a 1,5 perces bemutatkozó szöveget indításnak, és nem engedtem meg magamnak, hogy elkezdjek előre izgulni.

12 és 13 óra között tehát nem volt nálam semmi, amivel elüthettem volna az időt, a körülöttem lévőkkel pedig nem volt kedvem semmiségekről kézzel-lábbal beszélgetni. Ültem egy asztalnál, és arra jutottam, hogy a meditáció ártani nem fog, talán még segíthet is. Így aztán becsuktam a szemem, és elkezdtem a légzésemre figyelni. Kb negyed óra múlva jött egy fiatal lány, aki névsort olvasott. (Természetesen megint jót derültünk a nevem kiejtésén, mert nagyon nem ment neki. :-)) Aztán ismét lehunytam a szemem, és az előttem álló feladatra koncentráltam. Elmondtam magamban a bemutatkozásomat, és visszagondoltam minden egyes gyakorlásra, amit Beával (az online tanárunkkal) végig vettünk. (Érzésre) kb 10 perccel később hallottam a nevemet, így felálltam a székről, és mentem vizsgázni. A teremben az órára pillantva vettem észre, hogy pont időben hívtak be, nem hamarabb. A vizsga alatt sem engedtem ki azt a koncentrációt, ami beszívott, így nem blokkoltam le, hanem teljesen nyugodtan, jól tagoltan tudtam bemutatkozni, és válaszolni a kérdésekre. A partnerem egy spanyol nő volt, aki már több éve él itt, de nem volt valami összeszedett, így a tervkészítést határozottan én irányítottam. Kicsit zavaró volt, hogy nem értettem egy mukkot se abból, amit mondott, de mivel a téma meg volt határozva, el-elcsíptem a szavakat, és ki tudtam hámozni, hogy mit mond. 🙂

Összességében a szóbeli életem legjobb vizsgája volt. Állati büszke vagyok rá, akár sikerült, akár nem. (Sztem az elég lesz). És ha nem sikerült, akkor tudni fogom, hogy valóban nem vagyok az elvárt szinten, és nem a vizsgadrukk miatt blokkoltam le, és mi lett volna ha….

Sokat fejlődött a németem, már meg merek szólalni, és megértetem magam. Csütörtökön pl egy tanácsadónál voltam, akivel több, mint 1 órát beszéltem. És ugyan 4-szer a google fordítóhoz folyamodtunk, összességében egész jól megértettem, amit mondott, és el tudtam mondani, én mit szeretnék. 

Jelenleg még mindig járok minden nap suliba, még 2 hét van a Leben in Deutschland kurzusból, ami után egy feleletválasztós teszt lesz. Most a német állami felépítést, politikát és történelemet tanulok németül. Nem könnyű, nagyon sok mindent nem értek, ezért a kérdésekre sem tudok jól válaszolni. Néhol kicsit unalmas, főleg, amikor tényleg nem értem, miről beszélnek körülöttem. Ez főleg akkor van, amikor már sok ideje megy az óra, és elfáradok a folyamatos koncentrációban vagy olyankor, amikor eleve fáradtan érkeztem reggel. 

Mától a politikáról áttértünk a történelmi részre, ami különösen érdekel.

Ugyanúgy kezdődött, mint 16 éve minden évben. Még múlt héten megkérdeztem tőlük, ki, mi szeretne lenni a farsangon. Momó még nem tudta, de Gegi csillogó szemekkel egyből közölte, hogy ő mágus. Bólintottam, hogy rendben, értem. Aztán pontosításképpen, még hozzátette, hogy fekete varázsló. Momó erre azonnal rávágta, hogy hát igen, ő ezért is nem döntötte még el, hogy mi legyen, mert Geginek kell hozzá A Köpeny. - Ezen a ponton egy kicsi sziréna kezdett vijjogni az agyamban. - (A Köpeny: Ez egy nagyobb, kb 2 m hosszú, 50-60 cm széles nagyon sötétkék kordbársony anyag hosszában kettőbe hajtva, ami még Sebi egyik évekkel ezelőtti jelmezét egészítette ki. Momó még régen 3 nagy biztosítótűvel felhajtotta az egyik végét, a másik végét pedig a nyakába tette, és ott is biztostűzte. Sokszor veszekedtek már rajta játékok közben, hogy kin legyen éppen, de Momó a munkája után ezt a sajátjának tekintette, Gegi pedig tényként elfogadta ugyan, de ez nem akadályozta meg abban, hogy ezt akarja viselni a farsangon. Szóval ez A Köpeny)

• Oké, Gegi! - mondtam. - És hogy néz ki a sötét varázsló?
• Hát sötét! Láthatatlan! - jött a válasz. Nagyra nyíltak a szemeim, mire Momó

hangosan elkezdett kuncogni mellettem.    

• Rendben Gegi, kész. - Momó már hangosan nevetett, de Gegi csak ült, és nézett rám komoly tekintettel. Nem értette, mit nem értek, és mi a vicces. - Gegi, - mondtam neki - mit visel a varázsló a köpenyen kívül? Mit szeretnél felvenni? 

• Hát Momó köntösét,..... és arra a köpenyt - Egészült ki a válasz kis hatásszünet után. Pislogtam. Momó vigyorgott.

Nem nagyon tudtam reagálni, és kapóra jött hogy valami elterelte a figyelmemet, és hagyhattam kicsit üllepedni a dolgot. (A köntös: Ez egy száz éves, kicsit kopottas sötétkék fürdőköpeny a Dechatlonból, aminek a mell részén szép, olvasható piros hímzett betűkkel áll a  “nabaiji” felirat)

A hét elején még egyszer lezajlott a fentihez hasonló sokkoló beszélgetés, tetézve azzal, hogy egy füzetet akart velünk íratni, amiben leírjuk neki a Harry Potter varázslatokat, mert ő nem ismer német nyelvű átkokat. Itt finoman próbáltunk utalni rá, hogy ez a köntös, nem annyira mágusos, inkább egy elmebeteg úszómesterre fog hajazni, de az tuti, hogy nem varázslóra, maximum szabadnaposra. Momó itt már nyerítve nevetett, és Gegi sem állta meg mosolygás nélkül, de csak ragaszkodott az ötlethez. A kérdésre, hogy honnan találta ezt ki, az volt a válasza, hogy egyszer, amikor egyedül játszott itthon, akkor így öltözött fel, és nagyon tetszett neki. (Majdnem felkaptam és össze-vissza puszilgattam.) A füzet ötletét említésre sem méltattuk. (Hiba volt.) 

Ekkorra Momó is kitalálta, mi szeretne lenni. Bérgyilkos. Szuper, mondtam, így nem kell hozzá neki a köpeny, nem lesz veszekedés. Persze kiderült, hogy egy bérgyilkosnak mindenképpen van köpenye. Grrrr…

Ezek után megint hagytam kicsit, de kezdtünk kifutni az időből, mert a sulis farsang most csütörtökön volt. Végül szerdán mondtam nekik, hogy öltözzenek fel a kívánt jelmezbe, mert este 7-kor már nem fogunk ezzel foglalkozni. 

Momó rendben volt, Danival közös erővel lebeszéltük a köpenyről, így a veszekedés elmaradt.

Gegi azonban…. A  pólója és farmerja fölé felvette a kék úszóköntöst, a nyakába erősítette a köpenyt a hatalmas biztosítótűkkel alul-felül, és egy pálcával hadonászva jelent meg. Már nem annyira finoman, de én is és Dani is mondtuk neki, hogy szerintünk ez így nem lesz jó, és van egy régi fekete kapucnis jelmez, (Dani volt benne Hókuszpók, aztán sok-sok évvel később egy iskolai előadásban Ördög) amit kicsit átalakítok, felhajtok, és tökéletes lesz rá. Nem érdekelte. Hát, jó, gondoltam, legalább nem nekem kell görcsölnöm a jelmezzel az utolsó pillanatban. Kicsit azért feltoltam az agyam rajta, hogyan lehet ennyire makacs. Dani ugyenezen ment végig. 

Majd kb 10 perccel később Danival egymásra néztünk, és szinte egyszerre álltunk bele abba, hogy ezt NEM és kész! Nagyon jól megfogalmazta: szekunder szégyent öntött el minket a gondolatra, hogy Gegi  ebben a képtelen szettben parádézik az iskolában.

Így aztán hosszas unszolásra, rábeszélésre végül megcsináltam a jelmezt, amivel még olyan kifogás is felmerült, hogy nem jó, mert nincs zsebe. Most már van. És fantasztikus talár lett belőle, mert vagy egy méter anyagot kellett felhajtanom, amitől kicsit eláll az alja Gegi picinke testétől. A Köpenyt is megvarrtam kicsit köpenyszerűbbre, kiszedtem belőle a biztosítótűket is. Ez már rendben volt Gegi számára is, miután a talár zsebébe beledughatta a pálcáját. Ekkor hangzott el ismét a “füzet” szócska a szájából. Már nem tudtunk tudomást se venni róla, mert görbült a szája, hogy ő egyetlen varázslatot sem ismer, és neki igenis kell egy füzet varázslatokkal. Végül itt is sok-sok magyarázás után beadta a derekát, hogy átok bármi lehet, amit ő kitalál. Azért altatáskor Daninál bepróbálkozott még egyszer, hogy csak kéne neki egy füzet…. :-)

Másnap Momó kicsit morogva jött haza, mert a jelmeze ugyan jó volt, de nem tetszett neki az itteni farsang, mert de nem lett volna szabad fakardokat vinnie, és mert rémisztőnek találta az itteni hagyományos maszkokat. Gegi viszont szokásos huncut mosolyával csendesen jelezte, hogy neki tetszett a nap, és jól érezte magát a jelmezében is. 

Hát így küzdöttünk meg idén is a farsanggal, mindig az új kihívásoknak megfelelve. 

És még folytatódik a buli, mert vasárnap itt a városban lesz egy nagy Karnevál, ahova kb 50 ezer embert várnak (a környező településeken összesen kb 19 ezren élnek), aztán kedden délután csak a gyerekeknek és a szüleiknek is lesz egy kisebb Karnevál. A suli parkolóját már 2 napja lezárták, és vidámparki játékokkal van tele. Suli egész jövő héten nincs, és hétközben is lesznek Karneválok a mellettünk lévő városokban.

Jól vagyunk családilag, a fiúk egyre inkább beilleszkednek a suliba, egyre több mindent tudnak teljesíteni, és jó értékeléseket kapnak.

Novemberben, amikor Sebit kérdeztem, ő úgy fogalmazott, hogy már nem utál bejárni. Azóta tovább javult a helyzet, már egész jól érti, mi folyik körülötte, és a Whats App-os osztály csoportba is bekerült.  

Luca is megállja a helyét Budapesten egyedül, sőt a színjátszás és a suli mellett talált magának munkát is.

Én továbbra is szeretek iskolába járni, élvezem az órákat, és szeretek itt élni.

Sokat megyünk kirándulni, élményekkel telünk meg, és a karácsony is eltelt sok nevetéssel, vidámsággal, szeretettel.

Szóval minden szuper jól alakul.

És mégsem vagyok jól. Túl sok a veszteség, ami mellé most már jó adag bizonytalanság is társul.

Anyu halála, a gödi háztól való elszakadás, Magyarország elhagyása, tisztázatlan konfliktusok, fontos barátok elvesztése jellemezték az évet, ami végül Dani nagybátyjának halálában, és az ittlétünk bizonytalanságában csúcsosodik ki. 

Amikor júliusban nekivágtunk a kalandnak, úgy éreztem, fel vagyok vértezve, jöhet bármi. 

És jött. 

És nyilván nem onnan, amire számítottam. 

Mert nincs honvágyam fél év után sem, még mindig tudom, merre van az arra, a gyerekek nem omlottak össze és Danival a kapcsolatunk is rendben van - bármennyire is reng körülöttünk a világ - mi együtt vagyunk ebben is, ahogy 20 éve mindenben.

Nem. Különböző komolyan problémás helyzetekben belülről érkeztek a legnagyobb pofonok, ahonnan nem számítottam rá. Mert sokkal nehezebben birkózom meg egy baráttól jövő  “Tudom, hogy nehéz most neked, de azért vannak a ti helyzeteteknél sokkal nehezebbek is!” vagy a “Jaj, ne drámázz már, azért Dani nagyon jól keres, mások sokkal nagyobb szarban vannak.” mondatokkal, és nehezebb feldolgozni más, fontos embertől az érdektelenséget, mint gondoltam.

De az i-re a pontot mégis Dani munkája tette fel, hogy nem hosszabbították meg a német szerződését (amiről eredetileg szó volt), így van ugyan munkája továbbra is, de úgy néz ki, mindenképpen el kell hagynia a Bosch fedélzetét. És amennyiben nem talál nagyon gyorsan másik helyi munkát, a malmot is el fogjuk veszíteni.

Azért volt sok jó is, amit kaptam: Például néhány olyan barátom lett, akik valóban mellettem vannak a nehézségekben, és nem fordulnak el, amikor igazán szükségem van a támogatásra.  Aztán kaptam egy igazán jó kis csoportot, akik ugyan nem beszélnek az én nyelvemen, de kedvesek elfogadóak, és nagyon jó velük tölteni a hétköznap délelőttjeimet.

És a legfontosabb, hogy tanultam is nagyon sok mindent: Eddig is tudtam, de most bizonyítékom is van arra, hogy a házasságom semmihez sem fogható, a családom erős és összetartó. 

Megtanultam, hogy tényleg mindig onnan jön a baj, ahonnan a legkevésbé számítok rá, nem lehet felkészülni teljesen. Viszont az idő tényleg segít bármilyen közhely is ez.

Hát így.

Nem vagyok jól, de igyekszem építkezni a pofonokból, a nehézségekből. 

Tehát egyelőre azt mondom: 2023 feldolgozás alatt, és közben ide veled 2024!

Még augusztus legvégén voltunk egy bányatónál strandolni, aminek a vize szép tiszta volt, és egészen mélyen le lehetett látni. Azt vettük észre, hogy Léna ádáz figyelemmel követi a vízbéli eseményeket, hirtelen eltűnik a feje, majd ki kapja, hogy aztán újra lebukjon, és újra ki. Nem mondom, elég vicces volt :-) 

Lénát figyelve Momó is nézni kezdte a vizet, és akkor vette észre a benne úszó nem is olyan kicsi halacskákat, amik felkeltették Léna és az ő érdeklődését. 

Először csak nézte őket, aztán játékból utánuk is kapott. Hamarosan aztán kijött a vízből, és megkérdezte, hogy kézzel lehet-e halat fogni. Mondtuk neki, hogy kellő gyakorlással és kitartással lehet, igen. Ezen kicsit elgondolkodott, majd tovább fűzve azt is megkérdezte, hogy ha ő most kifogna egy halat, akkor azt hazavinnénk-e és megeheti-e? Esetleg? Mivel szépen sütött a nap, és örültem, hogy Momó lefoglalja magát, és addig se minket zrikál az “unatkozom”, “éhes vagyok”, “mit csináljak?” körmondataival, azonnal rábólintottam. (És persze mert nem sok esélyét láttam, hogy hallal a tarsolyunkban induljunk haza.) 

Így történt, hogy Momó az elkövetkező bő másfél-két órát halászással töltötte, nekünk meg csak egy Gegi és egy Léna maradt, aki szórakoztatott minket. Persze időnként Momó kijött a vízből, hogy elújságolja, éppen hogy nem volt meg az a hal, pedig már éppen megfogta, amikor kicsúszott a markából. Volt, hogy kicsit morcosan jött, volt, hogy lelkesen, de a lényeg, hogy nem adta fel és mindig visszament. Sőt, az sem tetszett neki, amikor elkezdtünk szedelőcködni, hogy hazainduljunk. 

Szerencsére itthon rájött, hogy van egy saját kis patakunk… és azóta is remekül elvan a hal fogásának és ebből adódóan annak evésének lehetőségével.

Először egy régi lepedőből készített egy kezdetleges rákászhálót és sok bosszankodás és elkeseredés után közölte, hogy ez szar, ezzel nem lehet, neki profi háló kéne. Aztán eszébe jutott, hogy van neki valahol egy zsebpecája. Elő is kerítette, de a damilja iszonyúan össze volt gubancolódva. Sebaj, kibogozta és ment a patakhoz azzal próbálkozni. Szerzett hozzá tőlem száraz kenyérbelet, hogy az lesz a csali. 

Aztán sírás, hogy elhagyta a horgot valahol útközben. Sebi segítségével megtalálta, de amikor ismét hazajött, megint sírva, kiborulva, hogy most meg beleakadt valami bokorba. Kiszedték. Majd megint beakadt, megint sírás. Ez így ment napokig, de nem adta fel, és mindannyiszor biztosította magát velem, hogy de ha kifog egy halat, apával megpucolhatják, és megsütjük, ugye??? 

Persze nem sikerült a halfogás. De! mindezek után, mikor már éppen kezdte feladni az egészet, egyszercsak találtak egy horgászbotot elhajítva nem messze a házunktól a fűben. Valami volt az orsójával, de Sebi azt is megszerelte, így már csak damil és horog kellett. Szerzett hozzá azt is tőlem, bár nem damilt, hanem brutál erős, vastagabb szövőgépbe való cérnát, de a célnak megfelelőt. Kitalálta, hogy tűből fog horgot készíteni, adjak neki tűt. Adtam. Eltörte. Sírás. Adjak neki szöget. Adtam. Meghajlította, de túl vastag, nem kapja be a hal, nem akad be a szájába. Sírás. Végül azt hiszem Momó talált olyan szöget, amit meg tudott hajlítani, és tudja használni horognak, mert mostanában nem jött több ötlettel.  

Gegi persze lelkesen ment vele mindig, és követte az utasításait, de napokkal ezelőtt kicsikart Sebitől egy ígéretet, hogy a kezdetleges íjakhoz, - amit nem is tudom, mikor csináltak - farag nekik nyilakat.

Most október van, és időnként még mindig kimennek horgászni, Momó még mindig a saját maga által kifogott halat akar enni.

Bár meg kell mondjam, hogy kissé nyugtalan lettem, amikor egyik nap azzal jött haza, hogy vannak-e állatok az itteni kis erdőben, és ha nyíllal lelő egyet, akkor azt megnyúzzuk, és megsüthetjük-e. És hogy szerintünk ez lehetséges-e?

Én pislogtam, Dani meg belekezdett a családi legendárium egy ide voantkozó  történetébe.

 - Na halló Mamm! Mi újság nálad?

- Szerbusz fiacskám! Mi lenne? Ugyanaz. Ülök, és elgondolom, hogy kimegyek a konyhába. Kimegyek, visszaülök és eltelt a délelőtt, mehetek újra ki, hogy behozzam az ebédet, és mire végzek, már itt a vacsoaridő. Hát ez. Inkább azt meséld, milyen volt az első nap az iskolában! Ma volt, ugye?

- Igen! Nagyon vicces volt! Sokszor eszembe jutottál, hogy a kiejtésem miatt piszkálsz! Anyukám, nekem olyan a kiejtésem az ukránokhoz és a többiekhez képest, mint egy született németnek! :-D

- Na ne mond! De ők még biztosan sose tanultak németül. Miért, hogy beszélnek?

- Hehe! Először is megy a ich helyett az Issch-ezés. Bár ez ugye a sváb területnek köszönhető, de amúgy meg nagyon nem tudják kiejteni a német szavakat. Elharapják a magánhangzókat, vagy éppen megtoldják egy feleslegessel. Nagyon vicces, ahogy a tanár küzd velük. Na de mesélem elölről. Szóval, azt mondtam, hogy vonattal több mint egy óra, amíg odaérnék, míg bringával 40-50 perc, ezért az volt a terv, hogy azzal megyek.

- Te jóóóisten! Az hány kilométer? Te megőrültél!

- Neeeem!  Tudod, meséltem, hogy Danival eltekertünk az egyik hétvégén. Nem hosszú út, csak 14 km, de van benne egy brutál emelkedő. Na, hát azért reggel 7-kor nem sokkal ébredés után elég ébresztő hatású, lássuk be!

- 7-kor?? De hát akkor még nagyon hideg van, hogy tudsz felöltözni, nem fogsz megfázni?

- Szerencsére itt most reggelente nincs olyan hideg, mint múlt héten volt. Tegnap 13 fok volt reggel, ma meg 17. És rétegesen öltözöm, meg viszek váltóruhát. De ott tartottam, hogy egy nagy emelkedő van benne

- Igen.

- Utána pedig már egész sík a terep, még laza 30 perc tekerés. 

- És az út végén csak ledőlsz a bicikliről, mi?

- Hihi! Nagyon vicces vagy! Nem, képzeld simán le tudok szállni ennyitől még. Mondjuk az igaz, hogy mára már igencsak izomlázam lett, de az nem csak attól van, hanem a többi edzés, jóga és a bringa együttesen.

- Te jó ég, és még azon kívül jógázol is, hát te nem vagy normális fiacskám! És milyen a nyelviskola, meg a tanár? Egyáltalán nem beszélnek hozzád magyarul? Van magyar egyáltalán a csoportban?

- Nincs, és nem beszél senki hozzám magyarul egész délelőtt. Egy szeptemberben induló csoportba csatlakoztam be, úgyhogy nem volt semmilyen adminisztráció, vagy ilyesmi tegnap. Pár perccel 8 után léptem be a terembe, és úgy ültek ott, és ellenőrizték a házi feladatot, mintha már ott lettek volna fél órája. 

- És nem? 

- Nem. 8-kor kezdődött, én meg kb 8.03-kor léptem be. Nekem még nem mondott semmit a tanár, de utánam még jöttek vagy 6-7-en, nekik már beszólt.

- Honnan tudod, mit mondott?

- Onnan, hogy értettem?

- Értetted? Azt mondtad, nem tudsz már semmit.

- Igen, de könnyű szavakat használ, és valahogy érthető, amit mond.

- Na látod, hogy azért megmaradt valami abból a sok tanulásból.

- Hát ja. Valami. Na mindegy. Az óra közepe felé jött rá a tanár, hogy névsort kellene olvasnia.

- És hogy hívják a tanárt?

- Valami Jörg. Nem tudom, majd megnézem. Szóval, nekünk újaknak adott egy A4-es papírt névtáblává hajtogatva, hogy írjuk rá a nevünket. Felírtam, és vártam a hatást. 

- Milyen hatást?

- Ami a nevem kiejtésével jár. Nem tudják kiejteni,…..tudod!

- Ja, igen, és ő sem tudja?

- Nagyon nagyon vicces volt, ahogy először olvasta el, és tágult nagyra a szeme, aztán próbálta artikulálni…. Dzgggyyyöőőőngdzgynnnyyíí….Ggyyyőőő nggnnyíí. Nagyon nevettem, a többiek is. Szóval megint csak el kell mondanom, hogy milyen nagyszerűen nemzetközi nevet választottál nekem, köszönöm! :-) :-)

- Jó, jó! Fogd fel úgy, hogy már a neved is különleges… kiváltságos az, aki kiejtheti…. végül ki tudta mondani?   :-D 

- Próbálkozott rendületlenül. Aztán visszafordult, és megkérdezte, hogy Ungarische?

- És válaszoltál neki?

- Mondtam, hogy Yes! 

- Dehát az angolul van! Megértette? :-D 

- Képzeld, meg! Aztán még egyszer megpróbálta kiejteni, és mondott valami olyasmit, hogy nehéz, és intett egyet. Erre mondtam, hogy entschuldigung! Erre vigyorgott. Meg persze az egész csoport is jót derült az egészen. De azt hiszem, kevesebbszer szólított fel, mint szeretett volna, hogy ne húzza az időt. :-D Volt olyan, hogy a bűvölte a névtáblámat egy darabig, aztán óvatoskodva felszólított. A nap végére egész jól ment neki.

- Na ugye, nem is olyan bonyolult!

- Hát ezt neki mondd, ne nekem! :-)

- És a többiek, milyen nemzetiségűek, és nekik is ilyen bonyolult nevük van?

-  Ahogy néztem, az enyém itt a legnehezebb. De hogy milyen nemzetiségűek? Nem tudom, ebben sosem voltam jó. Vannak többen ukránok, van egy olasz csajszi, mellettem egy ferdeszemű nagyon cuki lány ül, talán taiwani, aztán talán törökök vannak még. Összesen elvileg 23-an vagyunk. 

- Huha, akkor tele van a terem, nem?

- Igen, de nem tűnik olyan soknak. De az igaz, hogy az elmúlt két nap alapján amúgy szerintem elég lassan halad a csoport, mert eléggé vegyes, hogy ki mennyit tud, és sokan vagyunk. Mindenesetre a tanár elég türelmes, és csak akkor forgatja a szemét, amikor 20 perces magyarázat után valaki nem érti, hogy miről van szó. Nem ma kezdte az ürge, az biztos.

- És barátkozol valakivel? Van szünet?

- 3 szünet van. Tegnap is és ma is odajött az egyik török fickó, tegnap megkérdezte, hogy milyen nemzetiségű vagyok, ma meg hogy kivel jöttem Németországba, és férjnél vagyok-e. 

- ÉÉs mit mondtál? 

- Gyorsan tisztáztam, hogy férjnél vagyok és 4 gyerekem van :-)

- És honnan tudod, hogy török? 

- A nevéből, mert hogy Basar-nak hívják.

- Értem. És mennyi idős ez a pasas? 

- Nem tudom, szerintem velem egykorú lehet, talán kicsit fiatalabb.

- És ő mit csinál ott?

- Pff! Anya, nem tudom! Nem ültem le vele kávézni!

- De hát miért nem? Egyből hasznosíthatnátok is a német tudásotokat!

- Na jó, ne fárassz! :-) Lassan mennem kell, mert nyekeregnek a gyerekek…

- És velük mi újság?

- Jól vannak. Majd felhívlak még velük együtt, jó?

- Jól van fiacskám. Azért ne tűnj el megint hetekre!

- Jó, nem tűnök. Majd hívlak. Csók Mamm, vigyázz magadra!

- Na jól van, vigyázok. Szevasz fiacskám!

Nagyon hiányzol Anya!

Sebi nem annyira lelkesen, de azóta is jár a Waldorf iskolába, ahol a tanáraival megegyeztek, hogy az órán előveheti a telefonját, és google translate-val próbálkozhat megérteni az anyagot. 

Egyik nap kifejezetten vidáman jött haza, ami mostanában nem szokványos. Mármint az, hogy látszik is a vidámság rajta, mert nevetni, és bohóckodni azért szokott most is. 

Szóval amikor megkérdeztük a vidámsága okát, elmesélte, hogy biológia epochán az emberi testet, azon belül a tüdőt veszik. Elővette a telefonját, és megpróbálkozott a hang utáni fordítással. A mosolyából ítélve, tudtuk mi következik, és kérdeztük tőle, hogy az órán is nevetett, amikor olvasta? Azt mondta, csak befelé, és nem látszott rajta szerinte. Itt már szabályosan vigyorogva húzta elő a farzsebéből a telót, hogy felelevenítse az olvasottakat. Sajnos azonban nem tudta hangosan felolvasni, mert az asztalra dőlve, a fejét a karjába temetve röhögött, amint meglátta a fordításokat. Nem maradt más, magunknak kellett elolvasni a szöveget. 

Ezek voltak elmentve nála: 

Kizártnak tartom, hogy a tanár nem látta Sebi kirobbanó jókedvét.

III. iskola

Momónak is 11-én kezdődött az iskola, aminek nem túl nagy kedvvel vágott neki. Míg Gegihez egy A4-es oldalon felsorolt listát kaptunk, hogy mit kell bevásárolni neki az iskolához, Momónál nem kaptunk semmit. Így aztán ő megint csak gyakorlatilag üres táskával járt az első 2 hétben iskolába, amikor véletlenül került elő egy szintén A4-es, félbehajtott lapocska a felszerelés listájával. Ráadásul ezt még júliusban kapta Momó a suliban, csak éppen azzal a lendülettel felejtette el, ahogy betette a füzetébe.

Az iskolában még mindig a németórák a kedvenc órái, amikor nem az osztályával van, hanem külön a hasonszőrű, németül nem tudó gyerekkel tanulja a nyelvet. Sajnos nem élvezi úgy a suli többi részét, illetve elég passzívan áll a némethez, mint a mindennapi élet nyelvéhez, ezért kicsit akadozva, mennek a hétköznapok, és sokszor jön haza rosszkedvűen, de legalábbis egykedvűen. Egy alkalommal teljesen kiborulva jött haza, mert az órarendi tornaóra helyett úszni mentek, amiről ő nem tudott, mert nem értette, amikor az osztálynak mondták. Így aztán egész órán - amíg a többiek pancsoltak és úsztak - ő kint ücsörgött a padon. Sokat panaszkodik arról, hogy rendszeresen verekednek a gyerekek, és a tanárok nem tesznek ellene semmit, nem választják szét őket, még akkor sem, amikor látják, hogy mi történik. Ez Momót eléggé zavarja, és nem tud ellene tenni semmit, maximum annyit, hogy elmegy a közelből. Ugyanakkor az egyik szünetben, amikor egy ukrán kisfiúval voltak együtt, a kisfiú elkérte a karóráját, hogy megnézegethesse, majd viccből elrejtette. Viszont amikor érte mentek, az óra nem volt sehol, és később sem lett meg, hiába írtunk a tanárának. 

Az pedig még rátesz egy lapáttal a nehézségeire, hogy miután Magyarországról hazajöttünk, még nagyobb feszültség volt benne, még nehezebben vette a mindennapokat. 

Múlt hét vasárnapig ment ez, amikor kitaláltuk Momóval, hogy Bea vele is fog tanulni hetente egyszer, hogy segítse a német nyelv könnyebb használatát. Momó nagyon lelkes volt, ami egész héten kitartott, sőt, volt hogy úgy jött haza, hogy felismert néhány szót, illetve kezdi érteni a gesztusokat. Egyszer volt házi feladata is matekból, amitől kicsit megrémült elsőre, de gyorsan kiderült, hogy könnyű, így ez is sikerélmény volt számára. 

IV. iskola

Geginek pont akkor kezdődött az iskola, amikor mi Momóval Budapesten voltunk, így sajnos csak másodkézből tudom elmesélni az események elejét.

Szombaton, 15-én volt az évnyitó, ami egy misével kezdődött, lévén keresztény országban vagyunk, ahol komolyan veszik a vallást (Ez abból is látszik, milyen rengeteg állami szünetnap van, ami mind a kereszténységhez kötődik. Arról már nem is beszélve, hogy a vasárnapok olyan üresek és némák, mintha a végítélet napja jött volna el - de ez egy másik téma ). Természetesen Gegi és Dani elkéstek az elejéről, amit valljunk be, nem annyira bántak. (Azért késtek el, mert Daninak még előtte minket kellett kivinni a vonathoz hajnalban.) Mindenesetre úgy tűnik a beszámolóból, annyira nem volt vészes, mert Dani valahogy úgy írta le a misét hogy, “Levente Péter katolikus változata” volt. :-D Hogy ez pontosan mit is akar jelenteni, elképzelni sem nagyon tudom, de valami olyasmit, hogy a pap ugrándozott, és a gyerekeket szórakoztatta.

Utána sétáltak át a suliba, és az évfolyam közös évnyitóját követően a gyerekek a tanító nénivel bementek a tanterembe, és volt egy 30 perces óra. Gegi még az óra előtt elsírta magát az izgalomtól, így a tanítónéni megengedte, hogy Dani kézen fogja és a teremig kísérje. Ott az osztály kabala plüssállatát - ami a teknős - a tanárnéni Gegi kezébe nyomta, és így vezették be együtt az osztályt a terembe. Persze Gegi előtte Dani lelkére kötötte, hogy el se mozduljon onnan, amíg ő ki nem jön azon az ajtón. Dani megígérte, így ez rendben is volt.

Itt az a szokás, hogy az elsős gyerekek úgy nevezett schultüte-t kapnak az évnyitón, ami egy tölcsér tele mindenféle édességgel, esetleg kisebb ajándékkal. Ennek a mérete az aljától a tetejéig a 30-40 cm-től lehet akár 1-1,5 m -is. Lehet kapni készen is, és lehet üresen is, amibe a szülő veszi az ajándékokat, de lehet akár saját készítésű is az egész. Mi egy üresbe vásároltunk Geginek aszalványokat, és egy SOLO kártyát, amit előtte 1 héttel hagyott el a waldorf iskolában. (Szerencsére az meglett végül, így abból most 2 csomag van itthon.)

Az első nap aztán szintén elég izgulósra sikerült, természetesen Gegi a nappal kelt, és elindulni is sikerült időben. Délután aztán Gegi határozottan lelkes volt, és mosolygó hangon mondta bele nekem a telefonba, hogy “nem volt rossz” igazából egész jó volt”.  Az első napokban Gegi rendre elpityeregte magát a szünetben mert kicsit elveszett a folyosókon, amit észrevett néhány felsőbb éves gyerek vagy tanár, és mire visszakísérték a termükhöz meg is nyugodott.

Minden nap kapnak házi feladatot, amit nem tart sokáig megcsinálni, és Gegi mindig lelkesen teljesíti is a kötelességét, amint hazaért a suliból. 

A könyveket kapják, amiket csak akkor hoznak haza, ha abban van a házi feladat, és az összevásárolt felszerelés nagy része is a teremeben marad, így nem kell dög nehéz táskát cipelni minden nap. A Budapesten vásárolt táska élőben is tetszik neki, és nagyon megindító, amikor fölpattan a bringájára, azzal a hatalmas táskával a hátán, és vigyorogva, dumálva tekintget vissza, hogy követem-e. :-)

Azóta is lelkesen jár iskolába, és marhára élvezi az egészet. Sajnos szerda éjjel ledöntötte egy kisebb vírus, és másnap egész nap lázas volt, egész délelőtt az ölemben szundikált, hogy aztán délutánra már ismét felélénkülve, de azért lázasan tegyen-vegyen. Azóta már láz nincs, csak fújja az orrát és pörög, ahogy szokott, és beszél ahogy szokott. Sajnos azonban pont csütörtökön volt az iskolai fotózás, amiről így Gegi lemaradt.

A tanítási módszertan totálisan más mint a magyar, és különbözik a waldorftól is, bár azzal több hasonlóságot vélek felfedezni. Itt az 1. és 2. osztály egyben van, minden másodikos gyerek két elsős gyereknek segít az órákon. 

Nem kifejezetten frontális oktatás van,és a padok sem úgy vannak elrendezve. Van egy munkafüzetszerűség, amiben ábrákkal le van írva, hogy milyen sorrendben, mit kell megcsinálniuk a gyerekeknek. Körülbelül így: menj a dossziéhoz, vedd ki belőle a valamilyen színű könyvet, nyisd ki a valahanyadik oldalon, oldd meg a feladatot. Persze ez mind ábrákkal van, nem kell tudni olvasni hozzá. Ezzel a módszerrel, a saját tempójukkal tudják feldolgozni az adott anyagot, és közben önállóságot is tanulnak. 

Minden nap 7:40-kor kezdődik az iskola és 12:05-kor csengetnek ki, tehát nem megerőltetően hosszú. Napközi is van, de azt csak akkor lehet igénybe venni, ha a szülők dolgoznak. Ez azon kevesek egyike, amiről kell igazolást is vinni. A betegségről (3 napig) ugyanis nem kell orvosi igazolás, elég, ha beszólunk a sulinak.

A 2. osztály után aztán rendes osztályokba rendeződnek majd, és új tanítót kapnak, aki újabb 2 évig lesz majd velük.

V. iskola

A magyar iskola, ahova Gegi és Momó járnak minden héten pénteken. Körülbelül 10 percnyire van tőlünk a következő település állami iskolájának 2 tantermében. Délután 3-ra megyünk, és körülbelül 5-ig tart, 2-szer 45 perc, közte egy szünettel. 2 csoportban vannak a gyerekek, akik tudnak olvasni, és akik nem tudnak, így Momó és Gegi külön vannak ott is. 

Gegiék mindig kézimunkáznak valamit, énekelnek, játszanak, amolyan ovinak lehet elképzelni ezt a foglalkozást. Momóék azonban tanulnak is, vannak ajánlott olvasmányok, amiket együtt fel is dolgoznak az órákon.

Momónak nagyon hiányzik a mindennapokban a magyar beszéd. Igazából ezért hordjuk őket most oda, mert egyelőre náluk nem kell félni attól, hogy nem beszélnek vagy olvasnak magyarul, vagy elfelejtik a hagyományokat. Szerintem elég lenne csak jövőre elkezdeni az ide járást, de mivel mindketten élvezik, hát visszük őket.

Nem akartam mindenkiről egyesével megírni az első iskolai élményeit, gondoltam, bevárok vele mindent, és mindenkit. Időrendben haladok a beszámolóval.

I. iskola

Először Lucának kezdődött meg a tanév, aki augusztus 30-án felült a vonatra, és visszament Budapestre. A már említett kollégium lett végül a magyarországi otthona, amiben a szobát 3 másik lánnyal osztja meg, de az első éjszakát egy nagyon jó barátnőmnél, Zsuzsinál töltötte, aki másodmagával a pótmamaság szerepét is magára vállalta, így Lucának mindig lesz hova fordulnia, ha ölelésre, szeretgetésre vágyik. :-)

Az első kollégiumi hét nehéz volt Lucának, sok készség,  - tolerancia, együttműködés, elfogadás -  ami a kollégiumi együttéléshez fontos, nem újdonság számára, határozottan otthon mozog ezen a területen. De most még neki is nagy levegőt kellett vennie, hogy el tudja fogadni a kialakult helyzetet. És azt hiszem elég jól megy neki, már vannak barátai, az egyik szobatársával kifejezetten közel is kerültek egymáshoz, ugyanakkor kötött barátságot szobán kívül is, és nem egyedül főzőcskézik, amikor úgy alakul. 

A heti rutin, az étkezések biztosítása összességében azért nagy kihívást jelent, de ügyesen próbálja megoldani a napi feladatokat. A nehezítés nála, hogy a menza nem megfelelő számára a tejérzékenység és a vegánsága miatt. Így a tejmentességet igyekszik komolyan venni, a húst meg úgy kerüli, ahogy tudja. Mivel se a kollégiumi, se az iskolai menza minden napra nem jöhet szóba, a kollégiumban főz időnként magának, vagy a menzán olyan ételeket keres, ami jó neki. Reggelire és vacsorára próbál egészségesebb ételeket venni, úgy hogy a heti pénzéből is ki tudjon jönni, amit úgy tűnik, egész jól tud kezelni. Mert ügyes, okos, és tud magára figyelni.

Maga az iskola a tanulás továbbra sem jelent kifejezetten nagy terhelést neki, most is szereti, ahogy eddig is, plusz most már határozott céljai vannak. Idén év végére kell a waldorfos diákoknak az éves munkájukat elkészíteniük, és az év elején sokan még nem tudják, pontosan mit is szeretnének. Lucának megvannak a pontos elképzelései, témája, konzulense, külsős segítői, szóval eléggé tisztában van az éves munkájával. Ugyanakkor a héten elkezdik a munkát Beával is - egy volt szülőtársammal - aki az év végi német érettségire fogja felkészíteni Lucát. Az első órájuk után mindketten nagyon lelkesek voltak, a hallottak alapján szerintem szuper lesz az együttműködésük. :-)

II. iskola

Aztán itt van Sebi, akinek az iskola szeptember 11-én kezdődött.

Pár nappal előtte elmentünk a pfhorzeimi waldorf iskolába, hogy megismerkedjünk a leendő tanárokkal, illetve hogy Sebi is megláthassa, hova is fog járni az elkövetkező pár évben. Az egész találkozó nagyon nagyon barátságos és meleghangú volt a két osztály kísérővel, és a magyarul beszélő tanárral, és egy percig nem volt kérdés számukra, hogy Sebi járjon-e ide. Pusztán annyit jegyeztek meg a tanárok, hogy akkor fog működni a dolog, ha Sebi is intenzíven beleteszi magát, mert a teljes körű támogatást adják ugyan, de a többit neki kell hozzá tennie. Így képzelek el egy jól működő Waldorf iskolai hozzáállást.

Azóta Sebi 3. hete jár a suliba, ami már önmagában nem kis dolog, hiszen maga az út busszal és sok gyaloglással több mint 1 óra, és neki 7:40-re kell bent lennie az iskolában. Szerdáig minden nap 15 óráig van, az utolsó két nap pedig 13 óráig tart a tanítás, ami azt jelenti, hogy a hét első felében nem sok szabadideje van, mert viszonylag későn ér haza, és a korai kelés miatt korán is kell lefeküdnie. Ezt időnként kicsit nehezményezi, de alapvetően jól veszi ezt a kanyart is. 

A tanulás már kicsit más tészta, mert az elején egy darab szót sem értett abból, amit maga körül hallott, de mára már eljutott odáig, hogy időnként felismer egy-egy szót. Az órák első 20 percében figyel erősen, de utána annyira elfárad, hogy teljesen beleveszik a maradék időbe. Az angol órák jó részét érti, de ott is előrébb vannak a német diákok, ezért ott is nehézségei vannak. Azért azon az órán már voltak sikerei is :-) A tanárai kedvesek és türelmesek vele, volt olyan is, amikor az osztály kapott feladatot, és Sebivel külön foglalkozott az oktató.

Azért, hogy meg merjen szólalni végre, és a megszerzett és a nyáron stabillá vált passzív tudását valahogy aktívvá tudja tenni, a héten ismét elkezd németezni itthon, ő is szintén Beával. Vicces volt, amikor Bea azt mesélte a felmérő óra után, hogy Luca és Sebi gyakorlatilag ugyanazokat nem tudták, ugyanott akadtak el. Bea vele is élvezte az órát, és ott is kölcsönösen kialakult a bizalom.

Az iskolai menza itt fantasztikus! Bio alapanyagokból készülnek az ételek, és heti 2-szer van hús is a kínálatban, de mindig lehet vegát is kérni, mindezt annyira elérhető áron, hogy nem éri meg nekem itthon Sebire is főzni. Az egyetlen bökkenő, hogy ahhoz, hogy tudjunk neki is rendelni, kellene valamilyen kód, amit még nem sikerült megszereznünk, de nem adjuk fel!

A másik nehézség, amibe ütköztünk, az az utazási kedvezmény elérése, mert ahhoz  

iskolai diák igazolvány kell, amihez fotó, amit az iskolában kell leadni, és utána készítik el a diáknak, és vásárolhatja meg ott helyben a kedvezményes bérletet. Mindez nem tűnik túl bonyolultnak, de mire sikerült mindezt kideríteni, eltelt 2 hét. Aztán Sebi nem túl nagy erőfeszítései még nem hozták meg a várva várt sikert. Hiába készült róla igazolványkép, ha nem viszi magával a suliba… Meg is elégeltük a tétlenségét, és megmondtuk neki,  a jövő héten már a saját pénzéből kell utazgatnia, amíg el nem intézi a diákot, hogy tudjunk neki bérletet venni. És mivel kicsit több, mint 5 euró egy út a suliba, szerintem gyorsan lesz diákja. :-)

Szombaton délután érkeztünk meg Momóval ismét Budapestre.

Jöttünk, mert Momónak jelenése volt a Katonában, és jöttünk, mert jelenésünk volt a fogorvosnál. 

A vonatút attól eltekintve, hogy az átszállás igencsak kapkodósra sikerült, eseménytelen volt. Momó az utolsó 2 órában már nem nagyon bírt magával, pattogott mellettem az ülésen, ülni már nem nagyon tudott, és ami durva volt benne, hogy beszélt-beszélt-beszélt-beszélt. Miután leszálltunk se hagyta abba, csak mondta a magáét. Kimerítő volt. 🙂

Nem mentünk ki Gödre, mert egy újabb kisbaba érkezése volt várható (ma hajnalban meg is született). A Pannónia utcában laktunk ezalatt a 4 nap alatt nagyon kedves barátaink (Eszter és Csongi) lakásában, akik jelenleg nem használják. Szuperjó volt ott lakni, érezni a törődésüket, mert például Momót is és engem is olvasnivalók vártak az éjjeli szekrényen, és Eszter bekészített nekünk egy tumixgépet is, mert tudta, hogy rendszeresen fogyasztunk gyümölcsturmixokat. Előre készült plusz ágyneművel, hátha Luca is becsatlakozik egy-egy éjszakára hozzánk, pedig nem is beszéltünk ilyesmiről.

Szombaton még nem volt program, így beültünk megvacsorázni Eszterrel és Csongival, aztán sétáltunk még Momóval egy nagyot, aki továbbra is folyamatosan beszélt, és ugrált mellettem, igy pihenve ki a 10 órás utat. A vacsoránál kikönyörögte, hogy marhahúsos ételt ehessen, amitől aztán még boldogabb lett. Este lefekvéskor még ölelést, és puszit is kaptam tőle, ami nagyon nem jellemző rá. :-) 

Másnap, vasárnap 11-től mentünk a Katonába próbálni, és Momó este 5-ig ott is maradt. Addig én kimentem Gödre a bringáért, utána  pedig vettem egy jó kis shiatsu masszást, ami a szokásosnál is jobb volt! 

Megismertük Momó új váltótársát, Matyit, aki azokon az előadásokon lesz, amikor mi nem tudunk jönni. Eredetileg volt már egy másik kisfiú, de ő időközben kinőtte a szerepet (összesen 1 alkalommal játszott).

Mivel Matyi új, ezért egyszer neki is le kellett játszania a darabot, így a keddi előadáson végül nem Momó volt, hanem Matyi, így az esténk fel is szabadult, ami utólag derült ki, hogy nagyon jól jött mindkettőnknek.

Vasárnap este ismét kedvenc időtöltéseim egyikének hódolhattam, elmentem bambizni. És az volt a különleges ebben a bambiban, hogy nem egy, hanem két gyerekem is velem volt, ugyanis Luca is velünk tartott erre az órára. Úgy éreztem, mintha el se mentünk volna, és minden vasárnap ott lennénk együtt ezzel a társasággal, ilyen felszabadultan, jókedvűen. Nagyon feltöltődtem, főleg, hogy utána Eszterék elvitték Momót, hogy náluk aludjon, én pedig randiztam még egy nagyot és végül éjfél lett, mire hazaértem a szállásomra. 

Másnap hajnalban jógázni akartam menni, és nagyon nehezen sikerült felkelni, de aztán nem bántam meg, mert fantasztikusan jót astangáztam Annával, az oktatóval, aki új utakat mutatott  a gyakorlásom könnyebbé válásához. 

Utána találkoztam a tesómmal, és némi eredménytelen hagyatéki ügyintézés után megnéztük az ARC kiállítást, ami szokás szerint megint nagyot szól, aki teheti menjen el, és nézze meg! 

Még vasárnap megkértem Eszteréket, hogy mossanak hajat Momóval, mert azért az előadáson csak ki kéne néznie valahogy. Hétfőn délben meg is tették, majd lementek focizni a közeli pályára, és mire odaértem Momóért, mindenkiről folyt a víz a sok rohangálástól, a hajuk pedig szénakazalként repkedett utánuk. Szóval ennyit a hajmosásról :-D

Momóval aztán elmentünk hátizsákot venni neki is és Geginek, is mert az lemaradt az iskolába készülődés során, és kint iszonyú drágák a táskák. Némi huzavona, és Danival való telefonálgatás után mindenkinek sikerült kiválasztania egy-egy jónak tűnő táskát. És itt hálát adok a sorsanak, hogy a gyerekeim nem követik az általános trendet, és egyéni ízléssel rendelkeznek márkától függetlenül. :-)

Végül Momó pihent 1 órát otthon, megkaparintotta a Harry Pottert, (tesóm most adta vissza az első kettőt) és nekiesett az első kötetnek. Itt már csatlakozott hozzánk Luca is, akinek felajánlottam, hogy aludjon nálunk, és délután is nyugodtan legyen ott, mert a kollégiumban azért sokan vannak abban a picinke szobában. Ő szívesen jött, de ahelyett hogy kihasználta volna az egyedüllét lehetőségét, inkább velünk tartott a színházba. Ott szereztünk neki is egy jegyet az előadásra, így ő maradt, én mentem bambizni. Itt az óra bizonyos részeinél pont az ellenkezőjét éreztem mint vasárnap, hogy a társaság, a hely a megszokott biztonságot nyújtja, de amit csinálunk, idegen számomra.  A csoport a mozgást egy számomra újfajta megközelítésből kezdte el alkalmazni, amin én már egyáltalán nem voltam. Nagyon izgalmas, és sok-sok lehetőséget rejtegető mozgás ez, ahol megint azt éreztem, mint pár éve, amikor elkezdtem az egészet. Az agyam is lezsibbadt, úgy koncentráltam. Nagyon tetszett, sajnálom, hogy nem tudok elmélyedni majd benne jobban. :-) Nemhibába szerettem bele ebbe az egészbe! 

Bambi után aztán rohantam még egy randira, ami szintén jól sikerült, és aznap is éjfél körül értem haza, így a másnap reggeli astangát már elengedtem.

A kedd ígéretesen indult, aztán nagyon leharcoltan, fáradtan ért véget. 

Momó megint Eszteréknél aludt, így ők hozták a délelőtti órára, ahova jó fél órás késéssel érkeztek meg, mert Momó is nagyon el volt már fáradva, és Eszter 9-kor ébreztette.

Az óra a vasárnapihoz hasonlóan nagyon jó volt, de a nagy lendület már hiányzott. Főleg, hogy utána még maradtunk egy kicsit boxolni is. Innen aztán vidáman, de kicsit melankólikus hangulatban jöttünk el, mert tudtuk, hogy ez volt az utolsó találkozás a barátainkkal egy ideőre. 

Délután a fogorvosnál Momó hősként tűrte, hogy a doktorbácsi betömje a fogát, hogy aztán belemélyedhessen a Harry Potterbe. Végül jó 2 órát voltunk ott, és én az egyik bölcsesség fogamat hátra hagyva távoztam, ami határozottan megviselt. Így estére már eléggé elfogyott a szufla belőlünk, de még be kellett vásárolnom a hazútra is.

Míg Luca otthon maradt Momóval bevásároltam, és nagyon vártam már közben, hogy elmúljon annak a 3 érzéstelenítőnek a hatása, amit a kezelésen kaptam. Miután Momó lefeküdt, Lucával mi még kicsit beszélgettünk, aztán aránylag korán elmentünk mi is aludni.

A vonattal a hazút talán nem volt olyan hosszú, mint odafelé, pedig most lekéstük a csatlakozásunkat, és várni kellett még vagy 40 percet, mielőtt elindult velünk Münchenből a vonat Stuttgartba. 

Mindent összevetve nagyon izgalamas, eseménydús volt ez a négy nap sok-sok baráttal, nevetéssel, edzéssel és szeretettel. Persze nem férhetett bele minden, és van olyan barátom, akivel csak egy-két percre tudtam találkozni, beszélni, vagy egyáltalán nem, pedig tervben volt. Remélem legközebb ők sem maradnak ki. :-)

Az egyik esti sétánkon fedeztünk fel Sindelfingenbe vezető bringautat, ami nem egy irgalmatlan emelkedővel kezdődött, és az útbaigazító tábla szerint 15 km-re volt tőlünk. Mivel ebbe a városba fogok járni iskolába, egyből felvetődött bennem az ötlet, hogy hát akkor igazából még a bringa mint közlekedési eszköz sincs kizárva. Egyből utána is néztem, mennyi időt ír rá a GPS és milyenek az útvonalak. Összehasonlításképp megnéztem a Göd-Nefelecs utca útvonal hosszát, és magasságkülönbségét, arra mit ír a google maps, mert azt az útvonalat számtalanszor tettem meg az évek során. Arra 28 km-t ír, 1 óra 28 percet, és összesen, 35 méteres szintkülönbséget. Sindelfingen és a házunk között 14 km van e szerint, 53 perc, és összesen 99 méteres szintkülönbség. Ez a helyi viszonyokat tekintve nagyon optimális, ugyanakkor, ha összehasonlítom a kettőt, az itteni útvonalban durván 60 méterrel több szintkülönbség van egy jóval rövidebb távon. 

Egészen múlt hét péntekig tartott, hogy elő is vegyem a bringám és megnézzem, a valóságban ez hogyan is néz ki.

Először is állatira élveztem, hogy újra biciklin ülök és suhanok a legtöbbször tükörsima betonon a szántőföldek, erdők-mezők mellett. Aztán azt még jobban élveztem, hogy csodaszép az utam, ahol a levegő tiszta, és amikor autóúton, vagy városon keresztül tekertem, akkor az autók nagy távolságot hagyva mentek el mellettem, és amíg meg kellett várniuk, hogy szabad legyen az út és biztonságos az előzés, addig békességben, tülkölés és villogás nélkül jöttek mögöttem. 

Nem mentem el végül Sindenfingenig, mert kevés időm volt, de az odautam alatt nemhogy nem fáztam, de időnként durván leizzadtam. Le akartam venni a hosszúujjúmat, amit aztán elfelejtettem, és meg kell mondjam, nagyon örültem neki, mert visszafelé határozottan fáztam volna nélküle. Na, nem azért, mert az idő hirtelen lehült volna, pusztán csak azért, mert a feljebb részletezett szintkülönbség gyakorlatilag végig arrafelé emelkedik. Az út eleje nagyon kellemes volt, teljesen sík terepen tudtam jó tempóban haladni. Aztán az egyik kis faluban hirtelen egy nagyobb fajta emelkedő jött szembe, amit sikerült némi lihegés árán leküzdeni, de amikor elkezdett volna égni a combom, akkor visszavett, és finom kis lankává szelídült. De azért ott volt, és nem engedte a pihenést, egészen addig, amíg úgy éreztem, hogy na jó, ez már sok lesz. Akkor megláttam a végét, ami segített leküzdeni, és feltekertem. És akkor jött egy újabb huncut kis emelkedő, amikor nagyjából már azt éreztem, rendben vagyok. De nagyon trükkösen már nem volt teljesíthetetlennek tűnő, csak egy épphogy emelkedőcske a végére. És ezzel ki is értem a faluból, egy-két gazdaság és rengeteg szántóföld között haladva el az enyhén, pont kellemesen kacskaringós úton a jól megérdemelt enyhe lejtőn gurulva. Végtelenül élveztem. 

Visszafelé aztán többször megálltam, hogy lőjek néhány képet dokumentálva az első hosszabb németországi bringázásomat, és azon nevettem magamban, hogy a szép sima bringaúton azért amikor a traktor végigmegy a hatalmas kerekekből kiszóródik a rátapadt föld, és egyből újra a Dunakeszi bringaúton érezhetem magam. :-D

Nem tudom, fogok-e bringával járni a suliba rendszeresen, de az biztos, hogy többször fogok nyeregbe pattani, és erre-arra eltekerni a környéken, mert nem csak jól néznek ki és hívogatóak az utak a rengeteg bringással, de valóban teljesen élhető, használható, élvezhető itt a biciklizés.