Zsúfolt és kimerítő hétvégék vannak mögöttünk, és zsúfolt és kimerítő hétvégék vannak előttünk.
Azzal kezdődött, hogy november 22-én, pénteken volt Luca szalagavató bálja, amire Danival kettesben tudtunk elmenni. Ez volt az ominózus személyis- útleveles repülőút…
Ezen a hétvégén pénteken mentünk Magyarországra, és vasárnap reggel érkeztünk haza a Malomba. Ekkor voltak a fiúk először magukban hármasban két teljes éjszakát. Sebi szuperül helytállt, főzött, játszott, olvasott, fektetett, kutyát sétáltatott. És hogy honnan tudom, hogy szuper volt? Elsősorban onnan, hogy ő mégiscsak Sebi, másodsorban pedig onnan, hogy a kicsik nem panaszkodtak egy szóval sem, sőt, tökéletesen elégedettek voltak vele. (Bár azon sem lennék meglepve, ha valamivel lefizette volna őket. :-D ) Ez alatt az idő alatt, mi Budapesten megcsodáltuk a nővé érett lányunkat, aki meseszép volt a hófehér szalagavatós ruhájában. Csak úgy sugárzott egész este!
A következő hétvégén ismét útnak indultunk, de most autóval. Miután befejeztem a kiszállítós körömet, kb 13-14 óra között tudtunk elindulni, és már 3 éjszakát maradtunk. Végre a saját gödi ágyunkban aludhattunk, mivel ezen utazásunk célja a házunk visszavétele volt az albérlőktől. (A miértekről talán majd egy másik posztban, a lényeg, hogy már nem adjuk ki, sőt szeretnénk eladni a házat.) Ezt a fejleményt leginkább Luca üdvözölte, mivel azonnal lecsapott a lehetőségre és beköltözött. Annyira azonnal, hogy a szerződés felbontásának kellős közepén maga után húzva a kis gurulós bőröndjét, a szoba közepére állítva azt, hangos, vidám Sziasztok! köszönéssel érkezett meg. Éppen nem volt annyira fesztelen a hangulat, de a megjelenése azonnal eloszlatta a felhőket Dani és az én fejem fölül. :-)
A szombat-vasárnap pakolással, és baráti találkozásokkal telt, sőt, megejtettük a szokásos mézeskalács-sütés és házikódíszítéses bulit is. Arra jöttem rá, hogy a sok ilyen alkalom közül a mostani volt az első (és valószínűleg az egyetlen), amit ebben a házban csináltunk. Sok buli volt nálunk az elmúlt években, de a mézesezés valahogy kimaradt. A szinte üres házban nagyon laza és szuper volt ez, sokan jöttünk össze, és még a kutyusok is szabadon járhattak, kelhettek mindenhol. Mi meg csak sütöttük és sütöttük a finom mézeseket magunknak is, de legfőképpen az Adománytaxinak, amit aztán másnap adtam oda nekik, hogy osszák szét a decemberi adományaikkal együtt. Nem tudom hány tepsivel sütöttünk, de azt mindenki gyorsan megtanulta, hogy mi jelzi a süti elkészült állapotát: Gyöngyike fut, és hangos Ba… meg! felkiáltással kivágja a sütő ajtaját. :-) (Megjegyzem, egy tepsi kalács sem égett meg, mert ennyire pontos volt a jelzőrendszer! ;-) ) Készült most is néhány csodaszép házikó, amiket most a készítőik hazavittek, és remélhetőleg azóta is illatosak és tündöklőek! :-)
Hétfő hajnalban indultunk haza, és nem kellett 10 óra, hogy megérkezzünk. Ilyen sima utunk oda-vissza még sosem volt. Nem csak a forgalom nem volt nagy, de az időjárás is a barátunk volt, végig tiszta időben tudtunk autózni.
Hétfőn este aztán kezdődött az a német tanfolyam, amire beiratkoztam, így külön jó volt, hogy nem volt fárasztó a hazaút. Most 30 alkalommal járok este 8 és fél10 között németet tanulni hétfőtől csütörtökig. Nem mondom, hogy nem fárasztó, de jobb, mint amire eredetileg számítottam. Ugyanakkor egyáltalán nem fog már az agyam ilyen későn, és olyan dolgok sem jutnak eszembe, amiket amúgy tudok. Meglátjuk, na!
A következő pénteken már csak én ültem repülőre, hogy részt vehessek egy réges régi tanárom 60. meglepetés szülinapi partiján. Tudom, furának tűnhet, hogy “csak” ezért vállaltam a költségeket, és az utazást, de ő volt az a tanár számomra, aki gyerekként és tiniként utat mutatott nekem, és vigyázott rám, amíg az osztályába jártam. Mondhatnám azt is, hogy apám helyett apám volt, még ha nem is volt célja ezt a szerepet betölteni. Egyszóval fontos volt számomra, hogy ott legyek a bulin, ezért mentem. Sőt, annak is nagyon örültem, hogy a napot tinikori barátnőmmel töltöttük, és együtt mentünk a helyszínre. Rajta kívül is eljött még néhány osztálytársunk és egy másik tanár is abból az időből. Így nem csak egy számomra kedves embernek tudtam örömet okozni, de régi barátokkal is beszélgethettem. Megállapítottuk, amit ilyenkor meg kell állapítani: Csak a gyerekeink nőttek meg, mi nem változunk semmit. :-) Az este slusszpoénja az volt, hogy a buli után találkoztam a tesómmal, aki szintén régi osztálytársaival sörözött. Annak idején ő 2 osztállyal járt feljebb nálam, és volt néhány olyan barátja az általánosban, akinek a kisebb testvére az én osztálytársam volt, illetve mivel egy iskolába jártunk, nem voltak a többiek sem ismeretlenek számomra. A másik tanár, aki a szülinapi bulin részt vett, történetesen pont tesómék osztályfőnöke volt két évig, így nagyon viccesre sikeredett az este vége. :-)
Másnap kora hajnalban már indultam is haza. Ezúttal vonattal, mivel szombaton nincs repülő Stuttgartba. Az út sima volt, elértem a csatlakozásokat, így kivételesen a tervezett időben Stuttgartban voltam. Dani kijött értem, és kihasználva a gyerektelenséget, körbejártuk a stuttgarti Weihnachtsmarkt-ot, ami most is csodaszép, és most találtunk egy Lángosos standot is, ahol igazinak tűnő lángosokat készítettek. :-)
Másnapra terveztünk egy másik, nagyobb vásárlátogatást, de annyira kiütve éreztem magam, hogy végül maradtunk itthon, csak az itteni kis vásárba sétáltunk át, ami pont elég volt a hétvégére.
Végül múlt pénteken mentünk el Ludwigsburgba, ahol a gyerekek ehettek végre egy-egy bratwurstot alkoholmentes forralt borral, mi pedig Danival sültkrumplit ettünk, amit igazi forralt borral öntöttünk le. Rendesen meg is szédültem tőle… azt hiszem ki is maxoltam az idei alkoholfogyasztásomat! (Bár mint tudjuk, a forralt bor nem alkohol! :-D)
Persze a hétvégék között iskola és munka is várt mindenkire, így kellőképpen elfáradtam a végére. Ezek voltak a sűrű hétvégék, most jön a sűrű szünet, amikor is karácsony után összepakoljuk a családot, hogy az új év ismét (valószínűleg most már tényleg utoljára) a régi házunkban köszöntsön minket.