4 gyerek, 1 kutya, 2 macska és mi. Életünk Weil der Stadt malmában.

A malomban a malomban...

A malomban a malomban...

zsúfolt hétvégék, laza hétköznapok

2024. december 20. - VGyöngy

Zsúfolt és kimerítő hétvégék vannak mögöttünk, és zsúfolt és kimerítő hétvégék vannak előttünk.

Azzal kezdődött, hogy november 22-én, pénteken volt Luca szalagavató bálja, amire Danival kettesben tudtunk elmenni. Ez volt az ominózus személyis- útleveles repülőút…

letoltes.jpegEzen a hétvégén pénteken mentünk Magyarországra, és vasárnap reggel érkeztünk haza a Malomba. Ekkor voltak a fiúk először magukban hármasban két teljes éjszakát. Sebi szuperül helytállt, főzött, játszott, olvasott, fektetett, kutyát sétáltatott. És hogy honnan tudom, hogy szuper volt? Elsősorban onnan, hogy ő mégiscsak Sebi, másodsorban pedig onnan, hogy a kicsik nem panaszkodtak egy szóval sem, sőt, tökéletesen elégedettek voltak vele. (Bár azon sem lennék meglepve, ha valamivel lefizette volna őket. :-D ) Ez alatt az idő alatt, mi Budapesten megcsodáltuk a nővé érett lányunkat, aki meseszép volt a hófehér szalagavatós ruhájában. Csak úgy sugárzott egész este!

 A következő hétvégén ismét útnak indultunk, de most autóval. Miután befejeztem a kiszállítós körömet, kb 13-14 óra között tudtunk elindulni, és már 3 éjszakát maradtunk. Végre a saját gödi ágyunkban aludhattunk, mivel ezen utazásunk célja a házunk visszavétele volt az albérlőktől. (A miértekről talán majd egy másik posztban, a lényeg, hogy már nem adjuk ki, sőt szeretnénk eladni a házat.) Ezt a fejleményt leginkább Luca üdvözölte, mivel azonnal lecsapott a lehetőségre és beköltözött. Annyira azonnal, hogy a szerződés felbontásának kellős közepén maga után húzva a kis gurulós bőröndjét, a szoba közepére állítva azt, hangos, vidám Sziasztok! köszönéssel érkezett meg. Éppen nem volt annyira fesztelen a hangulat, de a megjelenése azonnal eloszlatta a felhőket Dani és az én fejem fölül. :-)

A szombat-vasárnap pakolással, és baráti találkozásokkal telt, sőt, megejtettük a szokásos mézeskalács-sütés és házikódíszítéses bulit is. img_8167.PNGArra jöttem rá, hogy a sok ilyen alkalom közül a mostani volt az első (és valószínűleg az egyetlen), amit ebben a házban csináltunk. Sok buli volt nálunk az elmúlt években, de a mézesezés valahogy kimaradt. A szinte üres házban nagyon laza és szuper volt ez, sokan jöttünk össze, és még a kutyusok is szabadon járhattak, kelhettek mindenhol. Mi meg csak sütöttük és sütöttük a finom mézeseket magunknak is, de legfőképpen az Adománytaxinak, amit aztán másnap adtam oda nekik, hogy osszák szét a decemberi adományaikkal együtt. img_8143.JPGNem tudom hány tepsivel sütöttünk, de azt mindenki gyorsan megtanulta, hogy mi jelzi a süti elkészült állapotát: Gyöngyike fut, és hangos Ba… meg! felkiáltással kivágja a sütő ajtaját. :-) (Megjegyzem, egy tepsi kalács sem égett meg, mert ennyire pontos volt a jelzőrendszer! ;-) ) Készült most is néhány csodaszép házikó, amiket most a készítőik hazavittek, és remélhetőleg azóta is illatosak és tündöklőek! :-)

img_8160.JPG

Hétfő hajnalban indultunk haza, és nem kellett 10 óra, hogy megérkezzünk. Ilyen sima utunk oda-vissza még sosem volt. Nem csak a forgalom nem volt nagy, de az időjárás is a barátunk volt, végig tiszta időben tudtunk autózni.

Hétfőn este aztán kezdődött az a német tanfolyam, amire beiratkoztam, így külön jó volt, hogy nem volt fárasztó a hazaút. Most 30 alkalommal járok este 8 és fél10 között németet tanulni hétfőtől csütörtökig. Nem mondom, hogy nem fárasztó, de jobb, mint amire eredetileg számítottam. Ugyanakkor egyáltalán nem fog már az agyam ilyen későn, és olyan dolgok sem jutnak eszembe, amiket amúgy tudok. Meglátjuk, na!

A következő pénteken már csak én ültem repülőre, hogy részt vehessek egy réges régi tanárom 60. meglepetés szülinapi partiján. Tudom, furának tűnhet, hogy “csak” ezért vállaltam a költségeket, és az utazást, de ő volt az a tanár számomra, aki gyerekként és tiniként utat mutatott nekem, és vigyázott rám, amíg az osztályába jártam. Mondhatnám azt is, hogy apám helyett apám volt, még ha nem is volt célja ezt a szerepet betölteni. Egyszóval fontos volt számomra, hogy ott legyek a bulin, ezért mentem. Sőt, annak is nagyon örültem, hogy a napot tinikori barátnőmmel töltöttük, és együtt mentünk a helyszínre. Rajta kívül is eljött még néhány osztálytársunk és egy másik tanár is abból az időből. Így nem csak egy számomra kedves embernek tudtam örömet okozni, de régi barátokkal is beszélgethettem. Megállapítottuk, amit ilyenkor meg kell állapítani: Csak a gyerekeink nőttek meg, mi nem változunk semmit. :-) Az este slusszpoénja az volt, hogy a buli után találkoztam a tesómmal, aki szintén régi osztálytársaival sörözött. Annak idején ő 2 osztállyal járt feljebb nálam, és volt néhány olyan barátja az általánosban, akinek a kisebb testvére az én osztálytársam volt, illetve mivel egy iskolába jártunk, nem voltak a többiek sem ismeretlenek számomra. A másik tanár, aki a szülinapi bulin részt vett, történetesen pont tesómék osztályfőnöke volt két évig, így nagyon viccesre sikeredett az este vége. :-)

img_8172.PNGMásnap kora hajnalban már indultam is haza. Ezúttal vonattal, mivel szombaton nincs repülő Stuttgartba. Az út sima volt, elértem a csatlakozásokat, így kivételesen a tervezett időben Stuttgartban voltam. Dani kijött értem, és kihasználva a gyerektelenséget, körbejártuk a stuttgarti Weihnachtsmarkt-ot, ami most is csodaszép, és most találtunk egy Lángosos standot is, ahol igazinak tűnő lángosokat készítettek. :-)

Másnapra terveztünk egy másik, nagyobb vásárlátogatást, de annyira kiütve éreztem magam, hogy végül maradtunk itthon, csak az itteni kis vásárba sétáltunk át, ami pont elég volt a hétvégére. 

img_8171.JPG

 

Végül múlt pénteken mentünk el Ludwigsburgba, ahol a gyerekek ehettek végre egy-egy bratwurstot alkoholmentes forralt borral, mi pedig Danival sültkrumplit ettünk, amit igazi forralt borral öntöttünk le. Rendesen meg is szédültem tőle… azt hiszem ki is maxoltam az idei alkoholfogyasztásomat! (Bár mint tudjuk, a forralt bor nem alkohol! :-D)

Persze a hétvégék között iskola és munka is várt mindenkire, így kellőképpen elfáradtam a végére. Ezek voltak a sűrű hétvégék, most jön a sűrű szünet, amikor is karácsony után összepakoljuk a családot, hogy az új év ismét (valószínűleg most már tényleg utoljára) a régi házunkban köszöntsön minket. 

itt a piros hol a piros = itt az útlevél hol a személyi

Valamikor októberben kaptam egy emailt a Magyarország.hu-ról, hogy le fog járni a személyim és újítsam meg. Akkor már tudtam, hogy november végén ismét megyünk, így elkönyveltem, hogy akkor majd megcsináltatom, nem baj, ha 2 hétig nem lesz személyim, úgyis autóval megyünk. Majd pár hét múlva kiderült, hogy Luca szalagavatója pont a tervezett utazás előtt lesz egy héttel. Mivel a 30-i utazást tologatni nem tudtuk, így az újabb kétszer 10 órás utat csak repüléssel ellensúlyozhattuk, az eszünkbe se jutott, hogy ne menjünk a szalagavatóra. Gyorsan meg is vettük hát a repjegyeket, és dörzsöltük a kezünket, milyen ügyesen és gyorsan megoldottuk a feladatot. Aztán eszembe jutott az addigra már lejáró személyim, és fogtam a fejem. Felmerült, hogy esetleg nekivágunk autóval majd, ha nem engednek át az ellenőrzésen, de akkor meg lemaradunk az este első feléről. Utánajártam annak, hogy konzulátuson keresztül tudnék-e még időben útlevélhez jutni, de sajnos ez az ötlet sem volt nyerő. Alapvetően azt gondoltam, nem lesz gond, mert sose szokták alaposan megnézni, egyszerűen nem tudtam felidézni, hogy egyszer is odaadtam volna bárkinek a személyimet repüléskor. Azonban ahogy közeledett az utazásunk időpontja egyre idegesebb, feszültebb lettem, mert mi van, ha megnézik, ha nem engednek fel a gépre? Annyira feszített már ez a kérdés egyik éjjel, hogy aludni sem tudtam, így még akkor elkezdtem böngészni a lejárt okmányokkal kapcsolatos hivatalos oldalakat. Az is idegesített, hogy oké, hogy haza tudok repülni a lejárt személyivel, és hiába foglaltam 12-re időpontot Kormányablakba, péntekről vasárnapra nem lesz kész a személyim, tehát, akkor hogyan fogok visszajönni? Végül felhívtam a 1818-at, ahol nagyon kedvesen elmondta a hölgy, hogy kérhetek ideiglenes személyi igazolványt, de csak akkor, ha nincs jogosítványom. Ó, mondom ez nagyszerű, tehát akkor a jogosítvánnyal kiválthatom a személyimet? Ja, azt nem lehet. Jogsival nem lehet utazni, csak személyivel, vagy útlevéllel. Nem értettem a dolgot, de annyiban hagytam, hogy biztosan csak félig tudja jól, és majd személyesen a kormányablakban tudok kérni ideiglenes személyit, mert azzal utazhatok Németországba (igaz, hogy csak 3 hónapot nem meghaladó turisztikai céllal, de azt nem kellett senkinek se tudnia, miért megyek oda.) Időközben azt is olvastam a konzulátus oldalán, hogy 1 évet nem meghaladó lejáratú vagy ideiglenes okmánnyal is utazhatok a schengeni országokba, de ha azt a szolgáltató nem engedi, mert nem tudja, akkor lehet probléma a dologból. Tehát utánanéztem a Wizz Air-nél is, és természetesen semmilyen információt nem találtam a hivatalos oldalukon ezzel kapcsolatban. 

Így aztán 22-én reggel már csak egy enyhe gyomorgörccsel indultunk útnak Danival. Eredetileg 11:20-kor kellett volna leszállnunk Ferihegyen, mondanom se kell, nem így lett. 

A reptéren sose látott szigorral ellenőrizték a csomagok méretét, és akinek kicsit is kilógott, küldték plusz díjat fizetni, az okmányokat elkérték, és alaposan megnézték. Daninak nagyobbacska volt a táskája, ezért picit aggódtam, hogy az övét se fogják átengedni, de leginkább azon görcsöltem, amikor elveszi emberünk az okmányomat, vajon mit néz rajta. Hát nem tudtam meg, mert elvette, megnézte, majd mosolyogva visszaadta. 

Első megkönnyebbülésemben gyorsan ettem valamit, majd Danival azon kezdtünk el izgulni, hogy még elérjük-e a Kormányabalakot, mivel a gépünkre  már 1 órás késés volt kiírva. Próbáltam keresni olyat, ami péntek délután tovább van nyitva, mint 14 óra, de csak Pécsett találtam, amivel nem voltam kisegítve. A 12 órás időpontom Vácott ugrott, így a reptérhez közelebbit kerestünk Danival, hátha azt elérjük.

Elértük. Ám ekkor jött a hidegzuhany, ugyanis a telefonban jól mondta a hölgy, valóban nem kaphatok ideiglenes személyit, mert van jogosítványom, amivel belföldön ragyogóan igazolhatom magam, de utazni sajnos nem lehet vele. Igaz hogy a jogosítvány kiváltja a személyit, de ja, mégsem. Teljes agymenés. Nem maradt más hátra, mint 39 ezer + illetékért gyorsított eljárásban útlevelet csináltatni. Paff lettem, és leállt az agyam. Szerencsére az ügyintéző hölgy végig nagyon kedves volt, és nem vette személyes támadásnak az akadékoskodásunkat, teljesen megértette ezt az egész anomáliát. Megcsináltuk a személyi igazolványra a kérelmet, Daninak egy útlevelet rendes eljárásban amiket a gödi címünkre kértünk postázni, és nekem a gyorsítottat. Az ügyintéző elmondta, hogy legkésőbb másnap délelőtt fogok kapni sms-t hogy mehetek az útlevelemért a Visegrádi utcába a központi Kormányablakba.

Másnap, azaz szombaton délelőtt 10 órakor Gyuri fantasztikus masszázsa után ellazultan tápászkodtam fel a masszázságyról, amikor láttam, hogy sms-em érkezett. Ez állt benne: “A 13…… számon igényelt útlevél RL22…. ragszámú küldeményként a mai napon a kérőlap szerinti kézbesítési helyre postára adásra került.

Megállt bennem az ütő. Ha ezek postázták, akkor én ma tuti, nem fogom átvenni az útlevelemet, de akkor hogyan megyek haza? Se új, lejárt, se ideiglenes személyi, se útlevél… Azonnal hívtam a 1818-at, hogy árulja már el nekem valaki, ez ugye valami hülye vicc, de természetesen nem vette fel senki. A masszázs utáni nyugalmamnak lőttek, és a Gyuri által eltüntetett fájdalmak 20 perc múlva vissza is tértek a nyakamba. 

Útban a Visegrádi felé szerencsére annyira hideg volt, hogy az kicsit elvitte a figyelmemet a ”mi van ha” kérdésekről. Amikor a Kormányablakba értünk, halotti néma csend fogadott minket, és az egész épületben egy magányosan ücsörgő biztonsági őrt találtunk. Mondtuk, mi járatban vagyunk, Ő bólintott és  annak rendje és módja szerint a kezünkbe nyomott egy sorszámot a sorszámkiosztóból. Szerencsére a közben előbukkanó ügyintézőnek nem nagyon volt más feladata, így egyből a mi számunk következett a kijelzőn (ki hitte volna). Hatalmas megkönnyebbülésemre már húzta is elő az elkészült útlevelemet, és készítette is az átvevő dokumentumokat. Komolyan, majdnem elsírtam magam… Meg is említettem neki ezt az átverős sms-t, mire unott hangon közölte, hogy nem is kellene semmit kapni, hanem az ügyintézőnek Vecsésen azt kellene mondania, hogy a Visegrádiban azonnal átvehető az okmány. Az sms igazából egyfajta rendszerhiba. 

Én meg csak ültem ott, és néztem ki a fejemből, miközben a fejem fölé a képregényekből ismert szövegbuborékba mindenféle ilyesmit képzeltem: ?a!!jóxany-c^~nixy?:át?&okk@al#&szór&@<!ako!+zza*>¬§tok5!! Kifelé azonban csak mosolyogtam, és megköszöntem a tájékoztatást. (Lehet, hogy amolyan Gyöngyisre sikerült, de ezen a ponton már nem érdekelt, mi látszik ki a gondolataimból.)

Komolyan, szürreális eseménysorozat volt az egész a vecsési kormányablaktól kezdve a néma központi irodáig az egész cécó, és nem mellesleg indokolatlanul, aránytalanul drága.

A nap további része már nagyszerűen és gördülékenyen telt mindenféle kellemetlen meglepetés nélkül. Másnap a reptéren mind a magyar, mind a német oldalon ellenőrizték az okmányokat, így különösen örültem, hogy nem kockáztattam meg a hazajövetelt a lejárt személyimmel.  

És amíg itt az étkező asztalnál ülve mesélem a sztorimat, ismét kaptam egy sms-t küldemény postára adásáról. De azért most nem rémültem halálra. :-D

egy újabb első

Dani már jó ideje noszogatott, hogy keressek én is állást, mert ha csak akár párszáz eurót is keresnék, azzal is előrébb lennénk. Nagyon türelmes volt velem, kivárta, amíg végigjártam a német tanfolyamot, levizsgáztam, kipihentem magam, és…. nem is tudom, mit várt még ki, de várt. Sokáig. Aztán megemlítette, hogy most már menjek dolgozni, mert kellene az a pénz. Nagyon. Én meg bólogattam végig, hogy igen, megyek majd, igen, még ezt megcsinálom, még azt megcsinálom. Aztán elfogytak a kifogások, miért is nem keresek állást. 

Rá kellett jönnöm, hogy rettenetesen félek. Nem beszéltem a nyelvet még mindig, hiába raktam le azt a nyelvvizsgát, és nem tudtam, mit is tudnék csinálni, ami nem wc-pucolás, vagy olyan munka, amit nem akarok csinálni. Mert beismerem, nem akarom majd’ 45 évesen takarítani másvalaki otthonát vagy irodáját. Nem akarok újra egy étterem konyhájában kisegítő munkát végezni, bármennyire is tiszteletreméltó az ilyesfajta munka.

Viszont akkor mit csináljak? Minden héten újabb és újabb ötleteim voltak, Dani mindegyikre lelkesen bólogatott, örült az elhatározásnak. Elkezdtem nézegetni az álláshirdetéseket, és ekkor szembesültem vele, hogy írnom kell egy önéletrajzot németül. Ezt szintén nagyobb kihívásnak láttam, mint amivel elbírtam, de végül összeszedtem magam, és írtam néhány sort magamról. Azt hittem nehezebb lesz, és miután megírtam, kicsit nagyobb önbizalommal kezdtem újra neki a keresésnek, de továbbra sem jelentkeztem sehova.

Elkeserítő volt a szerencsétlenkedésem. 

 

Végül kitaláltam, hogy a sofőrködés részmunkaidőben heti 2-3 nap tényleg jó lehet. Sofőröket mindig keresnek az üzletláncok, a Posta, és sokféle cég is, és ráadásul beszélni sem kell olyan sokat. Elkezdtem nézegetni ezeket a hirdetéseket, állásportálokat, és találtam is sokat. Mindegyik meg volt nyitva a gépemen, hogy akkor azokra jelentkezem. De nem tettem.

Nem mertem, mert féltem, hogy válaszolni fognak, uram bocsá’ felhívnak telefonon. Úgy éreztem, csak szájhősködöm, miközben egyre jobban csalódtam magamban. Közben elég tisztán látszott, hogy Dani hiába talált jó állást, nem lesz elég a keresete, mindenképpen dolgoznom kell nekem is. Ez a tudat rettenetesen frusztrált, adott ugyan egy kis lökést is, de még mindig nem mertem valódi lépéseket tenni. Aztán Dani megunta, és egyik hétvégén leült mellém, és néhány megnyitott hirdetésre jelentkeztünk. Először halálra rémültem, hogy te jó isten, most fog majd bebizonyosodni, hogy semmire nem vagyok képes, és nem értek semmit, és mindenki hatalmasat csalódik majd bennem, legfőképpen én magamban.

Már a következő hét első napjaiban kaptam is válaszokat, hogy menjek próbamunkára egy játéktermbe (ez véletlen találat volt, félreolvastuk a hirdetést), illetve a Rewe (olyasmi üzletlánc, mint a Spar, csak jobb minőségű cuccokat árul) stuttgarti központjából, hogy vegyek részt egy online tájékoztatón, amikor elmondják a kiszállítás részleteit. 

A játékterembe azért elmentem, és nem is lett volna rossz, csak épp lehetett dohányozni bent, én meg nem szeretnék semennyi időt eltölteni cigarettafüstben. Az, hogy ezt kulturáltan el tudtam mondani, nem csak annyit, hogy “Nein nein nein, Tschüss!”, szintén adott egy lökést, hogy menni fog ez. 

Aztán kaptam még egy telefonhívást egy helybeli cégtől, amikor megbeszéltük a hölggyel, hogy én részmunkaidőt szeretnék, mert 4 gyerek mellett nem lehet teljeset vállalni, nekik viszont az kellene. Ezen is meglepődtem, mennyi mindent megértettem, és tudtam is válaszolni. 

A Rewe tájékoztatón is részt vettem, majd visszaírtam nekik, hogy még mindig érdekel, így mehettem próbamunkára Stuttgartba.

Aztán találtam egy ebédkiszállítós hirdetést, ami itt Weil der Stadtban van, erre már mertem egyedül is jelentkezni. Pár nappal később válaszoltak, hogy meghívnak egy beszélgetésre, és kérdezték, mikor jó nekem. Írtam nekik, válaszoltak, adtak egy időpontot, hogy akkor mikor. De semmi cím, név, vagy konkrétabb magyarázat nem volt, így hát azt gondoltam, ez is online lesz, mint a Rewe tájékoztató. 

Közben elmentem a próbanapra Stuttgartba. Itt kis dobozos autót kellett vezetni, amivel napi 17 címre kell kiszállítani a termékeket. A srác, aki az autót vezette, jó fej volt és kedves.  Kicsit hézagosan, de egész jól elbeszélgettünk, és megtudtam, hogy ő is részmunkaidőben csinálja, mert különben ápolóként dolgozott egy idősek otthonában. A nap végén 15 euró borravalót szedtünk össze, amit meg akart osztani velem, de visszautasítottam, mivel az mégiscsak az övé volt.  Kemény meló ez a kiszállítósdi, mert a belvárosi szűk utcákban nagyon sok épület múlt századi, és nincs lehetőség liftet beépíteni. Így a karton vizet, sört, sok kiló zöldség-gyümölcsöt gyalog kell felcipelni akár a negyedik, ötödik emeletre is. Ettől függetlenül tetszett, főleg, hogy a heti 20 órát letudhatnám két napban, és még Stuttgartot is megismerhetném.

A weil der stadt-i interjú előtt azért rájuk írtam, hogy a beszélgetést hol és hogy tervezik. Akkor derült ki, hogy ők személyesen gondolták az irodájukban. Így hát gyorsan megkerestem, hol is vannak, és másnap délelőtt el is mentem. Röviden megbeszéltünk mindent. A cég nürnbergi székhelyű, ez csak egy elosztóközpont és a környéken nagyon sok oktatási intézménybe szállítják ők az ebédet. A következő héten - ami pont október 1-e volt - mehettem is próbakörre. Itt egy idősebb férfi volt a vezetőm, aki eredetileg tanár volt egy nagy helyi iskolában. Most nyugdíjas, és heti 2 napi sofőrködéssel egészíti ki a havi bevételét, illetve üti el az idejét. Ő is nagyon kedves volt és segítőkész. Megbeszéltük, hogy mindenképpen meg kell tanulnom rendesen a nyelvet, ha jógát szeretnék majd oktatni. Amikor visszaértünk a központba, beszéltünk pár szót a főnökkel, akinek mosolyogva azt mondta rólam, hogy mindent megértek, de beszédem sehr schlecht.   :-)

Másnap a főnökkel, Andreassal – aki egy magas, nálam fiatalabb, laza, helyes szakállas fickó – mentem egy teljesen új körre. Ekkor már én vezettem a flotta egyik legkisebb autóját, egy VW Transporter T6- ot. Természetesen a reggel azzal indult, hogy a keresztnevemet próbálta kimondani több-kevesebb sikerrel. Összesen 7 megállónk volt, ahol be is mutatott mindenkinek, ügyesen kerülve a nevemet. Egy-két helyen azért rákérdeztek, ami mindig nagy szem-meresztgetésbe és nevetésbe fulladt, és többször gondolták, hogy kínai a nevem. Na, akkor én meresztgettem a szemem. :-) Meséltem Andreasnak, hogy van egy barátunk, aki azt jósolta, meg akarom majd változtatni a nevem, ha sokáig élek itt. Az utolsó helyen már előre vigyorgott, amikor felmerült, hogy hívnak, én pedig sóhajtva válaszoltam a kérdésre. Miután kijöttünk, megjegyezte, hogy igaza lesz a barátunknak. Visszafelé útközben megkérdezte, hogy a nevem mennyire általános otthon. Mondtam, hogy teljesen, és a “gy” betű használata is elég gyakori. Végül megállapította, hogy franciásan ejtve egész kiejthető, mert akkor Zsonzsi. Mondtam neki, hogy rendben, legyen így. Azóta már az egész konyha a sofőrökkel, konyhásokkal, szakácsokkal, mindenki megkérdezte a nevemet, és próbálták kimondani :-) 

Harmadnap pedig már egyedül mentem a verdával, és azóta enyém az a kör, és minden nap ugyanannak a 14 bölcsinek, ovinak és iskolának  (ami 7 intézmény) szállítom ki az aznapi ebédjét. Reggel 7-kor kezdek, és legkésőbb 11-re végezek is. 

Az első két hét nem volt könnyű, sokat hibáztam, sokat kellett egyeztetnem, de mostanra már jól megy, megtanultam a bukkanókat, mire kell figyelni, hogyan tudok a legpontosabb, hatékonyabb lenni. Az emberek, akikkel beszélnem kell végtelenül kedvesek, segítőkészek és mosolygósak. Megbeszéltük például az irodán dolgozó lánnyal, hogy leginkább írásban kommunikálunk, mert nekem úgy a legkönnyebb. Az pedig már csak a bónusz, hogy gyönyörű útvonalon autózom minden nap, így ismertem meg Herrenberget is, amiről az előző posztban írtam.

 

Most, november elején pedig megkaptam életem első németországi fizetését, amire végtelenül büszke vagyok. Tudom, hogy ez nem nagy teljesítmény, tudom, hogy sokan vagyunk migránsok, de nekem ez akkor is óriási dolog. Nekem, aki nem hogy soha nem beszélt semmilyen idegen nyelvet, élete első 40 évében egyszer ült repülőn, kétszer volt a tengernél és külföldön se volt nagyon sehol, nekem van itt, Németországban van saját állásom fizetéssel. (Ami kicsit elszomorít, hogy konkrétan kétszer annyi, mint amennyit az Alapítványnál kerestem kicsit több munkával.)

mesélnek a házak

img_7929.JPGNagyon szeretem a német kisvárosok hangulatát, mert magával ragadóan barátságosak. Annyira, hogy akármennyi városon megyünk is keresztül, egyszerűen nem tudom megunni a bámészkodást. Weil der Stadt óvárosában is nagyon szeretek sétálni, de sajnos itt már elég sok házon bevakolták a sváb építkezési stílus jellegzetességét, a fa gerendázatot. Szerencsére a hely hangulata azonban megmaradt, így itt is bele tudom magam képzelni egy lehetséges Grimm mese helyszínébe. (Történetbe nem szeretném, mert akkor tuti folyna valahol a vér, az pedig eléggé megtörné varázst, ugye :-D )

Természetesen lett kedvencem is, nem messze tőlünk, a kb 30 kilométerre található Herrenberg városkája csodás óvárossal, (relatív) hatalmas templommal.

Amikor Danival besétáltunk a történelmi negyedbe, egyből úgy éreztem, visszarepültünk az időben, amikor még építőmesterek, ácsok, kőfaragó mesterek és inasaik puszta keze által épültek a házak, és ismerték az alapanyagok jellemzőit. Például tudták, hogyan viselkedik a fa, vagy a kő a megmunkálás során. De nem voltak gépeik, és nem számolta ki semmi helyettük a mennyiségeket, fokokat, hosszakat sem. A házak  - ha nem is félév alatt - mégis felépültek, és azóta is állják az időjárás és az idő múlásának sarát. 

Herrenberg az a város, ahol csodálatosan nyomon követhető, nem csak a sváb építészet, hanem, hogy hibázni nem csak lehet, de ér is. Nem dől össze a világ - adott esetben a ház. Mert a házak kicsit csálék, kicsit girbegurbák, de közel 500 éve rendületlenül állnak. Több házra felnézve volt azaz érzésem, hogy mindjárt eldől, és csak a szentlélek tartja… vagy a mellette lévő.

img_7931_1.JPG

Ezt a házat például sokáig nézegettük, és nem tudtuk eldönteni, hogy az építők ennyire részegek voltak, vagy csak nem érdekelte őket a szimmetria. Próbáltuk megtalálni azt a pontot, ahol még rendben mehetett az építkezés, és hol volt az, amikor elcsúszott a mester vonalzója.

 

 

img_7934.JPGimg_7932.JPG

Van olyan, ahol a gerendák annyira ferdék, hogy egy darab merőlegest, és egymásra vízszintest nem találtam egy házon belül. Ugyanakkor teljesen elképeszt, amit a fával műveltek. Mindenféle gépesítés nélkül hajlítgatták, és faragták azokat a  tartógerendákat, mintha csak játékszer lenne. És az eredmény? Imádnivaló, hihetetlenül szép és kompakt utcai összkép. 

 

 

És akkor ott van a majd 300 éven keresztül épülő templom, ami kimagaslik a domb oldalán. Csodálatos, hogy mekkora erőfeszítésekre, elkötelezettségre és összmunkára vagyunk képesek, ha valamit igazán, de igazán nagyon akarunk. Nem vagyok hívő, de elismerem egy feljebbvaló nagyságát, ami (vagy aki) miatt képes az ember ilyen lenyűgözőt alkotni. Mindez a nagyság, amit a templom mutat, és azok a pontatlanságok, amiket a “kis” lakóházak  (nem is annyira) rejtenek, teszik emberivé, igazán bájossá ezt a történelmi városkát.Mostantól, amikor valaki eljön hozzánk látogatóba, Herrenberg biztos, hogy benne lesz az uticéljaink között.

Akik már voltak itt és nem látták? Hát, jöjjenek újra! ;-)

 

nem mindennapi tökös sztorik

Az őszi szünet előtt Geginél csütörtökön, Momónál pénteken volt a halloween partizás a suliban.

Geginek sajnos ki kellett hagynia, mert szerdán belázasodott, így másnap itthon tartottuk. Sikeresen ki is aludta, pénteken már ment ő is. Szerencsére nem nagyon láttam rajta, hogy nagyon megviselte volna, hogy nem volt ott a bulin.

Pénteken azonban Momó nagyon készült a “rémséges” napra. Itt minden diák beöltözik, vagy legalábbis egy ijesztő (tavaly legalábbis annak szánt) arcfestéssel megy suliba. Momó is szeretett kicsit rémisztő lenni, ezért az ilyenkor szokásos arcfestést kérte. Sápítás, és egy kis varrat az arca egyik oldalára a szemceruzámmal. Dani teljesítette is a kívánságát, ám Momónak valahogy most nem tetszett a varrat, és túl soknak látta magán a púdert is, ezért végül az egészet le mosta. 

Ezek után délután elég rosszkedvűen jött haza. Később el is sírta magát, amikor kiderült, hogy a nyakát is megrántotta, amikor az osztálytársai kérésére headbang-elt. Kicsit evett, aztán megmasszíroztam, majd hagytuk magában olvasgatni. Estefelé sétáltunk egyet, hogy üstököst nézzünk, (ami nem jött ugyan össze, de sebaj). Közben jött, és mesélt a napjárólról. Kiderült, hogy az idei jelmezek sokkal, de sokkal durvábbak voltak, mint tavaly, amikor még a Grundschule-ba járt. Itt sokkal komolyabban vették a diákok a rémisztő arcfestéseket, ami Momónak már nemhogy nem tetszett, de valóban meg is rémült néhánytól. Elmesélte, hogy többek néztek tényleg ki úgy, mint akit jól megvertek, vagy tényleg felhasadt a bőre, és folyik belőle a vér… Azt hiszem, nem kell ezt ecsetelnem, mindenki tudja, milyen tud lenni egy-egy ilyen smink. Momó érzékeny lelke nem nagyon tudta már ezt befogadni, és ez az egész napjára rányomta a bélyegét. 

Igazából én nem is teljesen értem, hogy mire jó ez úgy általában? Ezek szerint, ez nem csak nekem sok, és gondolom azt, hogy hagyomány ide vagy oda, borzasztó szokás lett ez a halloweeni sminkelés, ki tud rémisztőbbet vagy borzasztóbbat élethűen mutatni. Eh!

Szerencsére a rossz pénteki hangulatból tegnapra már nem maradt más csak egy kis nyakmerevség. 

Ami érdekes, hogy Sebi semmi ilyesmit nem mesélt az utolsó napról. Náluk minden teljesen hétköznapi volt, talán annyi volt a különlegesség, hogy most nem maradt el egyetlen órája sem :-D

 

img_7915.JPG

Ami viszont sokkal barátságosabb szokás itt, hogy a tökszezonban nem csak a boltokban lehet venni faragni való, vagy ehető tököt, hanem az út mentén van kipakolva hatalmas ládákban, ki van írva az ár, és mellette a becsületkassza.

Ilyen Magyarországon is van a kisebb falvakban, ott a házak kapujába szokták kirakni az asztalkát és rá a portékát. Őö..., azt hiszem, ez a mennyiségű tök meghaladja minden asztalka és kapu befogadó képességét! :-) Nem fényképeztem, de itt van egy nagy parkoló is, ahova folyamatosan jönnek az autók, kiszállnak belőle, választanak tököket az emberek, fizetnek (ha kell türelmesen kivárják a "kasszánál" a sorukat), és mennek a dolgukra. 

Ráadásul nem csak a kisebb falvakban számít általánosnak ez, hanem a nagyobb városok külső kerületeiben is. Persze itt már a befőttesüveg se lenne elegendő a becsületkasszához... Egy nagy bádogdoboz van kinn, amibe lehet érmét és papírpénzt is dobni sőt! (nem mindenhol ugyan, de itt jól láthatóan) akár payPal-al is lehet fizetni. (Működik, kipróbáltuk azt is.) 

img_7914.JPGA papírpénzt ilyen kis vékony hengerré kell sodorni, és azon a picike kis lyukon kell betömködni. A múltkor ez nekünk csak igen nehezen sikerült, mert annyira tele volt már a doboz. Az üzletekben ugyan olcsóbban lehet kapni tököt, de itt jóval nagyobb a választék, és valahogy szívesebben veszem innen meg a faragni való és a sütni való tököket is. 

Gondolkodtam azon is, hogyan adózhat a gazdálkodó ezután a bevétele után, és azt hiszem ő is önbevallás alapján. Csodálatraméltó számomra, hogy tud működni a rendszer, és jó érzés egy ilyen társadalomban élni. 

Tegnap mi is megvettük a tököket, nehogy lemaradjunk róla, mint tavaly, mert túl későn kapcsoltunk. Mivel azonban Luca holnap érkezik a szünetre, ezért a jövő hétre időzítettük a faragást, amikor ő is velünk lesz. 

 A házak kapuiban, ablakában szinte mindenhol van már vagy faragott, vagy dísztök. 

Ezt a részét az ünnepnek nagyon szeretem :-)

gyöngyikéből gyöngyiből gyöngyike

Gyerekkoromban az anyukám sokszor hívott Gyöngyömnek, de legtöbbször úgy, mint  a nagyszüleim, a nagynénéim, a nagybátyáim - egy szóval a családom - Gyöngyikének. És nem csak engem becéztek, hanem mind a hat gyereket kicsinyítő képzősen emlegettek. Orsika, Zolika, Gabika, Gyurika. Egyedül az unokahúgomat hívtuk másképp, mert őt egyszer, amikor megkérdezték, hogy hívják, azt mondta, Kiki. A felnőttek nevettek egyet rajta, és helybenhagyták. Ma is minden unokatesómat így említem, vagy gondolok rájuk. 

Gyerekkoromban nagy volt a szám, szerettem sokat beszélni, és általánosságban mindenről megvolt a véleményem, amit nem is felejtettem el hangosan kifejteni, mert hogy szerettem beszélni, ugye. 

Gyerekkoromban körülvett egy nagy család (igaz, apa nem járt hozzá), mi a nagyszüleimmel laktunk, anyukám két húga és családjaik pedig gyakran jöttek látogatni a szüleiket. Így a mi lakásunk volt a központi hely, ahol mindenki össze tudott jönni. Tartozott hozzá nagy kert, ahol igazán sokat játszottunk. Tartozott hozzá egy domboldal, erdőcskékkel, szánkópályákkal és minden olyan hellyel, ami egy gyerek számára tökéletes.

Gyerekkoromban boldog voltam. Azt hiszem. 

Aztán jött a nagy rendszerváltás, és kezdett minden felborulni, összezavarodni. 

Aztán tini lettem. Igazi lázadó, a világra állandóan mérges és csalódott tini. Akkor azt hajtogattam, hogy nem vagyok Gyöngyike! Gyöngyi vagyok, -ke nélkül. Értse meg mindenki! Anyu megértette, és többet nem hívott se így, se Gyöngyömnek, de mindenki más maradt a Gyöngyikénél. Utáltam. 

Anyu a 2-3 év folyamatos munkanélküli lét alatti átképzés és tanulás után nagy nehezen talált ugyan állást, de közben a nagyapám halála után külön költözünk a nagymamámtól. 

Felborult és megszűnt mind az a biztonság, ami a gyerekkoromban körülvett, és hatalmas zűrzavar vette át a helyét.

A tinikoromat vadság és elutasítás jellemezte, amit a családom nem tudott hova tenni, nem tudta kezelni. Így szépen lassan mindenki elkezdett tartani tőlem, nehogy valami rosszat mondjanak, és elküldjem őket melegebb éghajlatokra. 

Még a nővérem osztálytársai is óvatosan viselkedtek velem, mert nem csak “megmondtam, ha büdös a sz.r”, magasra nőttem, és hozzá jól meg is híztam. Egyszóval nagydarab lettem. Ettől persze még elutasítóbb lettem, hiszen nem csak a külvilágot, de magamat is pont úgy utáltam.

A nagynénéim, nagybátyáim, unokatesóim továbbra is Gyöngyikének hívtak. Akkor is utáltam.

Aztán fiatal felnőtt lett belőlem, a sok bulizás után megtaláltam Danit, és elkezdtem lenyugodni. De eddigre teljesen eltávolodtam a családomtól, és se ők, se én nem tudtam, hogyan kellene visszatérni. Legfőképpen anyura haragudtam, hogy nem szeretett engem annyira, amennyire kellett volna. (Persze ez nem volt igaz, de ez egy másik történet.) Haragudtam, hogy a nővérem mindig többet kap, mint én, vele mindig mindenki kedves, velem meg nem. (Ez viszont igen :-D ) Visszatért a gyermekkori ekcémám, és nem akart elmúlni sehogyan sem. Sebi születése után anyuval annyira megromlott a kapcsolatunk, hogy hónapokig nem is beszéltünk. Nem voltam hajlandó. Aztán jártunk terápiára, ami felnyitotta a szemem, és elkezdtem foglalkozni a pszichológiával. Ennek több mint 16 éve, ami alatt sok mindent megértettem, feldolgoztam és el is engedtem. Már nem haragszom a világra, és nem is akarok mindent mindenkinek megmondani Legalábbis nem nagyon és nem mindenkinek :-)

Innentől már nem utáltam, hogy a családom Gyöngyikének hív. Azt viszont egyre jobban, hogy anyu nem. Hogy nem szólít már Gyöngyömnek. 

Eltelt nagyon sok év. 

A legtöbb felnőtt, aki Gyöngyikének szólított, már nincs velünk. Se a nagyszüleim, se a nagybátyáim, se anyu, akinek tegnap lett volna a 77. szülinapja, és napra pontosan 1,5 éve ment el. És ami friss, hogy szeptemberben egy gyors lefolyású betegség után aránylag hirtelen elment az egyik nagynéném is – anyu idősebbik húga –, akinek pont tegnapra esett a temetése.

Tőlük már sosem fogom hallani, ahogy Gyöngyikének szólítanak, anyu meg Gyöngyömnek. Hiányzik, hiányoznak rettenetesen.

Igazság szerint már csak egy nagynéném - anyu másik húga - él ebből a generációból, remélem, ő még sokáig velünk lesz. Amikor felhívom őt, mindig nagyon várom, hogy megszólítson, mert olyan jó tőle hallani: Szia Gyöngyikém!

 

(Azért ezek után senkinek eszébe se jusson Gyöngyikének szólítani! :-D)

gegi az iskolában

Már írtam róla korábban, hogy Momó és Gegi az iskolában majdnem minden reggel részt vesznek német nyelvoktatásban, úgynevezett Vorbereitungsklasse-n, kimondható nevén csak VKL-en. Ilyenkor az első 2 órarendi órán nem vesznek részt, aminek köszönhető volt például az is, hogy év elején Momó egyik tavalyi könyvét gyakorlatilag érintetlenül adtuk vissza az iskolának. (Merthogy a tankönyveket az első nap kapják meg, nekünk csak a füzeteket, és a borítókat kell megvennünk.)

Szóval, a minap Gegi az egész VKL-es cuccát kitette a táskájából azzal, hogy már nem kell többet, mert Frau Sauerland azt mondta neki, nem kell mennie többet. Nem biztos benne, hogy jól értette, de a cuccát hazahozta. Mivel úgy gondoltuk, Gegi még nem beszél németül, ezért azt hittük, valamit félreértett. Éppen siettünk valahova, ezért nem volt időm tovább gondolkodni rajta, de aztán később elővettem a mappát, és akkor láttam, hogy ezt a levelet írta a tanító néni Geginek: 

img_7829.JPGNagyjából ez áll benne: Kedves Gegi! Nagyon sokat tanultál a a VKL órákon, és mostanra igazán jóvá váltál. Ezért mától teljesen a Teknősbéka osztály tagja lehetsz. Hirtelen sok új gyerek lett, akiknek szüksége van a VKL-re, és nekem csak 11 helyem van. Minden jót kíván neked Frau S.    

Ezek szerint Gegi teljesen jól értette, amit a tanárnéni mondott, és valóban nem kell már többet mennie. Ettől ő eléggé elszontyolodott, mert nagyon szerette ezeket az órákat, annak viszont meg örült, hogy most már mindig az osztályban lehet Elliottal, Finnel és Arianával

Gegi a leckeírásnál egyre kevesebbet kéri, hogy fordítsuk le neki a feladatot, egyre inkább meg tudja oldani egyedül is, és az órák nagy részét is érti. Válaszolgatni is elég jól tud, ha csak egy-egy szóval is, de már az is bőven elég. :-) 

Danival aztán megbeszéltük, hogy egyik szemünk sír, a másik nevet, mert Gegi már itt tart, ugyanakkor kicsit mi is szomorúak vagyunk, mert valószínűleg még nem ártott volna neki ebben az évben ez az előkészítés. 

 

 

momó leszerel

img_7825.JPGimg_7824.JPGAz előző évadban akartunk elköszönni Momóval a Kaukázusi krétakörtől, de akkor az utolsó színházi hónapban nem került színre. Így az új évadban egy utolsó előadás erejéig Momó még szerepelt, ezért volt hát a szeptemberi utazás Budapestre.

Először májusban mondtam Momónak, el kell búcsúznia az előadástól. Akkor kiborult, és nagy sírás/veszekedés lett a beszélgetés vége. Azóta beszélgettünk többször is róla, azt hiszem még kétszer sírdogált a vesztesége miatt, és amikor szóba került, mindig láttam a bánatot a szemében. Ugyanakkor megértette, hogy nem lehet tovább csinálni ezeket az utazgatásokat, mert anyagilag sem bírjuk, és a suli sem tolerálja hosszú távon a sok hiányzást. A legnagyobb ok azonban, hogy Momónak sem tesz jót az állandó visszakapcsolás, hogy amikor már belesimult a mindennapokba, akkor megint jön egy előadás, ami kirántja az itteni életéből. Ezért sokszor nyugtalan és nemtörődöm az út előtt, utána pedig undok és visszautasító, amíg vissza nem rendeződik az életébe. (Jelen esetben is kb. mostanra érkezett vissza lélekben is az előadásról.) 

Mint minden évadkezdéskor az első előadás előtt most is volt felújító próba, amire az esti előadás előtti délelőtt került sor. Momónak fél 10-re kellett a színházban lennie, ahova barátaink, Csongi és Eszter vitték, mert náluk aludt az este. Amikor odaértem, ezek hárman magassági sorrendben álltak a színház bejáratánál, és úgy csináltak, mintha nagyon elkéstem volna. Eszter és Momó összefonták maguk előtt a karjukat, és az egyik lábukkal türelmetlenül doboltak, miközben látványosan az órájukra tekintgettek. Csongi egy lépéssel távolabb állt tőlük, és csak vidáman mosolygott. (A félreértések elkerülése végett: pontban 9:30-ra értem oda.) Ráadásul mindhármuknak hosszú, egyforma sötétszőke, göndör-hullámos hajuk van, ami a szélrózsa minden irányába szerteszéjjel áll. A különbség annyi, hogy Eszternek nagyon hosszú, és sok haja van, amit ha összefog is, nem nagyon látszik, Csongi simán összefogja a tarkóján, és apró szálak göndörödnek csak ki hajtömegből. Momó meg simán kiengedve hordja, és amikor nagy ritkán megfésülködik, úgy néz ki a haja, mint egy oroszlánsörény. Nagyon vicces volt, mintha ők lettek volna egy család. 

Momó vidáman elköszönt Csongiéktól, és már robogott is a színházba.

A próbán nem csak Momó volt jelen, hanem a váltótársa, Matyi is. Már a tavalyi évadban is ő helyettesítette Momót, és idéntől teljesen át is veszi a szerepet. A mostani próbán egyszer játszották el az egész darabot, és mindkét gyerek szerepelt egyszerre.

Később Rajkai Zoli azt mesélte, kicsit horrorisztikusnak hatottak a próba azon részei, amikor a gyereknek kellett beszélnie, annyira tökéletes pontossággal, egyszerre mondták a fiúk a szöveget.

Luca is jött velem, és óriási örömünkre Csonginak és Eszternek is sikerült szereznünk jegyet. Hatalmas élmény volt számukra, mert annak ellenére, hogy mindketten látták már a darabot, most olyan helyen ültek, ahonnan nagyon jól lehetett látni (a színpad körül teljesen körben vannak a helyek, és vannak olyanok, ahonnan kevésbé lehet minden történést látni és hallani).

Az előadás mondhatni tökéletes volt. Momó nagyon toppon volt, és utána mondta is "az idei évadra szánt minden energiámat beletettem ebbe az egy előadásba". És valóban. A haja fényesen és vastagon terült szét a vállán, mint egy igazi hercegnek, végig szálegyenes háttal ült, teljes beleéléssel kiabált, amikor kellett, és mindig pontosan lépett be a szövegével. Az egész darab hibátlan volt, ahogy volt. (Azért az elején még egy kis mosoly megbújt a szája szélén, ahogy Csongiékra nézett.)

Előadás után a rendező, Székely Kriszta összehívta a színészeket, és elbúcsúztatták Momót, aki kapott egy Katonás pulcsit, egy baseball sapit és egy mindenki által dedikált pólót. Természetesen mindegyik hatalmas neki, de rettentő boldog tőle.

Az este legfájdalmasabb része az volt, amikor Pálmai Anna búcsúzott. Ő a darab főszereplője, ő hívta 2 évvel ezelőtt Momót meg erre a szerepre, amikor az előző gyerekük felnőtt. (Ezért örökre hálásak leszünk neki.) 

img_7812.JPGimg_7813.JPGMindemellett, hogy fantasztikus színésznő, nagyon együtt rezgett Momóval, így a játéka minden alkalommal, szenvedélyes és elsöprő. Az elmúlt években Momó is megszerette Annát, így abszolút összhangban tudtak mindig játszani. Anna most sokszor megölelte Momót, törölgette rendre a szemét, és nem nagyon mozdult mellőle, amíg el nem jöttünk a színházból. Luca szintén elpityeredett mellettem, de aztán azért tartotta magát. 

 

Nagyon megindító és szép volt ez a búcsú, nem volt könnyű eljönnünk, de már nagyon késő volt, és másnap reggel korán keltünk.

Fantasztikus volt ez az elmúlt 2,5 év a Katona József színház falai között. Szerencsések vagyunk, hogy megismerhettük ezeket a hiteles és őszinte embereket, Nem csak Momónak adott óriási élményt ez a szerep, hanem nekünk is, hogy akár csak egy icipicit is, de részesei lehettünk egy méltán népszerű darabnak Magyarország egyik legszínvonalasabb színházában.

 

img_7805.JPG

újabb kalandozásaink Stuttgart - Budapest vonalán

A múlt hétvégén Momóval ismét Budapesten jártunk. Ez önmagában nem hírérték, azonban éppen belecsöppentünk az árvízi káoszba. Persze szerencsénk volt, egy héttel korábban nem nagyon tudtunk volna eljutni Bécsből Pestre, mert semmilyen közösségi közlekedési eszköz nem járt, ugyanakkor az autópályák is víz alatt voltak. Így önmagában az is szerencsés, hogy “csak” 3 órát késtünk.

Szombat hajnalban Dani azzal keltett, hogy törölték a vonatunkat. (Eredetileg Münchenben szálltunk volna át egyszer.) Nem sokkal később jött a következő e-mail, hogy van helyettesítő vonat, és kaptunk hozzá új ülőhelyeket is, tehát legalább ezen nem kellett aggódnunk a cirka 2 órás úton. Münchenben egy óra csatlakozási időnk volt, ezért bementünk a Reisezentrumba, hogy megkérdezzük, hogyan utazzunk tovább. Kaptunk egy részletes útvonalat indulási és érkezési időkkel, mikor melyik vágányra érkezik a vonat, és honnan indul majd. Egész napra feljogosított bennünket arra, hogy bármilyen vonaton utazhatunk Budapest felé. 

Momó már rettenetesen várta ezt az utat nem csak az úticél miatt, hanem mert ilyenkor mindig megnézhet egy filmet, amit otthon Gegi miatt nem tudna. Most a Harry Potter 3. volt soron, de taktikusan ezen az úton a 2-t akarta újranézni, és a visszaútra tervezte a nagy durranást. (Csak olyan HP filmet nézhet meg, amit már olvasott, sőt ezzel a résszel majdnem 1 évet vártunk az elolvasása után. A könyvek közül az 5. részig sikerült elkönyörögnie magát.) A sok átszállás miatt megbeszéltük, hogy a München – Salzburg vonalon kezdi el majd a filmet, és ha szükséges, megszakítja. Így türelmetlenül várta az indulást, ami természetesen egyre csak tolódott.img_7796.JPG

A kocsik tömve voltak, de az eredeti helyjegyünknek megfelelően tudtunk leülni. Itt találkoztunk magyar útitársakkal, egy idősebb hölggyel, aki nem beszélt németül, és egy fiatal sráccal, aki csak angolul beszélt, németül kevésbé. A néni kicsit izgult, de aztán megnyugodott, hogy nincs egyedül. Végül tetemes késéssel indultunk, rengeteg olasszal a fedélzeten, akik jó része mellettünk állt. Itt Momó már szabályosan zizgett a várakozástól. Aztán jött megálló, ahol már annyira sokan szálltak fel, hogy nem tudtunk elindulni, végül az álló utasokat le is szállította a kalauz. Ez jó időbe telt, így innen is késve indultunk. (Volt egy másik vonat, ami utánunk jött, arra szállítottak át őket.) Momó ebből nem sok mindent észlelt, csak időnként nézett fel a filmből, hogy aztán újra el is merüljön benne. 

Ez idő tájt már kezdtem izgulni, elérjük-e a következő csatlakozásunkat, de hamar elszálltak a reményeim, amikor a nyílt pályán is iszonyú lassan vánszorogtunk. Itt már több helyen a szántóföld helyes kis tóvá változott, akkora volt a belvíz. Utazás közben a sráccal szóba is elegyedtünk, ő elég hamar belőtte, hogy a csatlakozásunkat le fogjuk késni. Salzburgba újabb óra késéssel érkeztünk meg és a menetrend szerinti következő vonatra szálltunk fel, ami Bécsbe ment. Nem vártuk meg az előzőt, ami szintén ki volt írva, mert az még nagyobb késésben volt. (Később kiderült, ez hiba volt, mert aztán azt is elindították, és meg is előzött minket.) Itt találkoztunk még egy nénivel, aki aztán már szintén velünk is maradt az út végéig, ő sem beszélt németül, ő is eléggé kétségbeesett volt. Bécsbe érve aztán jött a következő hidegzuhany, hogy itt is lekéstünk mindenfajta csatlakozást, és majd 1,5 órát kell ott dekkolnunk. Az egyik néni szemfülesen kiszúrta, hogy megy egy vonat Kijevbe, ami Hegyeshalmon és Budapesten halad keresztül, és épp 20 perc múlva indul. Fogtuk magunkat és átcuccoltunk az aluljárón keresztül az érkező vonat peronjára. Már éppen mentem volna lefelé, amikor megláttam, hogy jön egy MÁV vonat, aminek meg is örültem. Mögöttem baktatott Momó, akinek a film feldobta a hangulatát, sőt összebarátkozott a sráccal is, a nénivel is. Ahogy mentünk lefelé az aluljáróba, fülsiketítő brutál fékcsikorgás szakította majdnem ki a dobhártyánkat, mire Momó felkiáltott: Igen, ez magyar vonat, ezt a hangot felismerem!

Nem csak a vonat hangja, de a belseje is elég magyaros volt, hogy úgy mondjam, de ezt inkább nem részletezem. Itt egy bácsi mellé ült le Momó, aki érdeklődve tekintgetett felé. Kérdeztem a fiamtól, akar-e olvasni, mert a táskájába tettem a könyvét. Mire a bácsi felhördült, hogy nem muszáj ám olvasni! (Azt hihette az ember, hogy pisztollyal kényszerítem a gyereket az olvasásra). Momó se nagyon értette a helyzetet, mert kicsit furán rápillantva annyit mondott: De én szeretek olvasni! - És előhúzta a Kinizsi Pál című könyvet. "Ja, hát ha te szeretsz....",- jött a bácsi válasza kissé csodálkozó pillantásokkal kísérve. Én közben határozottan jót mulattam a helyzeten. :-)

Azt kell mondanom, hogy a késésekkel együtt meg volt szervezve a hazautunk, egyetlen egy kalauz sem hőbörgött azon, hogy nem oda szól a jegyünk.

Eredetileg az unokatesómékhoz, Zoliékhoz akartunk menni látogatóba, de mivel úgy nézett ki, hogy 20 óra előtt nem futunk be, le akartam mondani, amiről aztán Zoli lebeszélt - Momó legnagyobb örömére - és várt minket Kelenföldön. Náluk töltöttünk jó 2 órát, ami közben Momó elverte Pongit (másodunokatesó) csocsóban, alaposan bekajált némi kolbászból, és jól kikapott dartsban. Majd kapott 3 Pongi által kinőtt focicipőt, egy Asterix képregényt és egy szintén kinőtt esőkabátot. Szóval alaposan elhalmozták ajándékokkal, így nem csoda, hogy nagyon feldobódva indultunk Eszter barátomékhoz, ahova Zoli szintén elvitt minket. 

Nagyon jó volt velük találkozni, majdnem két év után.

Végül Momó este 10 óra körül ért célba, hogy másnap belevesse magát az utolsó Kaukázusi előadásába.

A vasárnap gyorsan elrepült, nem nagyon volt megállásunk, így este előadás után már a szállásunkra érve elég fáradtan csekkoltam a másnapi vonatot, hogy minden rendben van-e vele. Akkor láttam, törölték azt is. 

Reggel érkezett is az e-mail erről, de most csak annyi volt benne, hogy menjünk, ahogy tudunk, nem volt megszervezve a pótlás. Még éjjel kinéztem, hogy a  következőket is törölték, de az egy órával korábbit nem, így ahhoz a vonathoz mentünk reggel Momóval. Ott azonban kiderült, hogy ez is csak Bécsig megy, tehát ugyanaz vár ránk visszafelé is, mint odafelé.

Még bent állt a vonat a Keletiben, amikor jött a kalauz, (a Keletiben nem találtam meg a nemzetközi pénztárt) mondtam neki, mi a helyzet velünk. Erre megnézte a saját kis kütyüjét, amin az volt, hogy a mi vonatunk is indul, csak az is Bécsig megy. Mutattam neki, nekem azt mutatja, teljesen törölték Salzburgig. Mire együttérzően közölte, annyit tud tenni, ad nekem 50 euróért egy jegyet. Ezen kicsit kiakadtam, hogy ne szívasson már, van jegyem, csak épp vonat nincs hozzá. Erre a válasz az volt, hogy sajnálja, de ők azt az információt kapták, hogy 22-ig (vasárnapig) fogadhatják el a más járatra szóló jegyeket, hétfőn már nem. Ekkor odaállt mellém még egy utas, hogy ugyanez a helyzet vele is. Végül addig beszéltem a kalauznak, amíg elengedett minket, de egészen Hegyeshalomig görcsben állt a gyomrom, hogy mikor jön egy másik, aki le is szállít. Szerencsére nem jött másik, el is jutottunk Bécsbe. 

Miután kényelembe helyeztük magunkat a vonaton, és meggyőződtünk arról, hogy senki nem fog minket elüldözni onnan, Momó elkezdte nézni a HP 3-at, nem tudott tovább várni. Ezt aztán később kicsit meg is bánta, mert az első átszállás után röviddel vége is lett a filmnek. Innen már nem voltak nagyobb kalandjaink, ha azt nem vesszük annak, hogy minden vonat késett annyit, hogy a csatlakozásokat lekéssük, és annyira tele volt az egyik, hogy szintén álltak még mellettünk sokan, vagy a csomagjaikon ültek. Münchenbe aztán szintén jó háromórás késéssel értünk. Innen azonban már nem volt gond, felszálltunk a következő stuttgarti vonatra, és kényelmesen, szinte üres kocsiban utazva pontosan meg is érkeztünk, ahol Dani már várt minket. Momó a vonaton fel-alá rohangált a kocsik között, hogy keressen jobbnál jobb helyeket. Háromszor cuccoltunk át egy általa talált jobbnak talált helyre. Volt olyan, amikor két étkezés között ültünk át máshova, mert szerinte jobb volt az a másik kocsi. És közben persze beszélt, beszélt és beszélt. Vidáman, cserfesen, lendületesen, megállíthatatlanul. 

Ha jól számolom az osztrák és német oldalon, még háromszor olvasták le a jegyeinket, de egyetlen egyszer sem említették, hogy nem azon a vonaton vagyunk, amelyiken kellene, és fizessünk, vagy szálljunk le. 

A hétvégén aludtam összesen kb 8-9 órát, vonatoztam 26-ot, a fennmaradó időben pedig szaladgáltam A-ból B-be, szerveztem az ott létünket, és találkoztam a szeretteimmel. Vasárnap estére annyira fáradt voltam már, hogy a haza érkezésünk után lezuhanyoztam, és egyben aludtam annyit, mint egész hétvégén összesen.



a würmi hajósok

Bármennyire is hangos számomra a patak, mindenképpen több előnye van az ittlétének, mint hátránya. Az első ugye Léna vízimádata. Nincs olyan séta, amikor legalább egy kicsit bele ne menne a vízbe legyen +30 fok vagy -10. A második, hogy tényleg gyönyörű, (és mint mondottam, szerintem a mindennapokhoz hangos) ráadásul meditálni, relaxálni mellette tényleg nagyon jó, mert mintegy fehér zaj van jelen, kiszorítva a nehezebb gondolatokat. A negyedik (és azt hiszem ez a legfontosabb) ok, hogy a gyerekek is imádják.

Tavaly már írtam egy bejegyzést arról, Momó hogyan kezdett el horgászni, amit idén továbbra sem adott fel. A tavalyi horgászbot után idén is talált mindenféle felszerelést a patakparton, úgyis mint úszó, villantó (ez egy picike kis műhal, ami megszólalásig hasonlít az élőre), ebből kettőt is talált.

Az idei nyár legfőbb elfoglaltsága – a mindenféle íj és nyílvessző készítés, horgászat mellett –  a tutaj készítése volt. Először megpróbáltak nagyobb fadarabokat egymáshoz kötözni, de ez nem igazán működött, úgyhogy egy időre félre is tették a projektet. Ekkor jött a horgászat, és a farigcsálás. Majd Momó 2-3 hete talált néhány nagyobb kerítéshez való faragott, hegyezett farönköt. Előkapott némi spárgát, és a tőle telhető legszorosabban egymáshoz kötözte őket. MIután ezzel megvolt, szólt Geginek, hogy a szállításban szeretne segítséget kérni tőle, mivel ez a kis tutajocska így igen nehéznek bizonyult, és nem bírta el egyedül. Aztán kiderült, hogy ketten sem. Végül addig törték a fejüket, amíg ki nem találták, hogy a szánkóra teszik rá, és úgy húzzák végig a patakig.

Ez az elgondolás egy kicsit nehézkesen, de azért működött, és később meg is hívtak minket egy bemutatóra. Annyi szépséghibája volt a tutajkának, hogy ráállni nem lehetett, csak ülni, és egyszerre mindkettőjüket nem is bírta el. Azért így is boldogok voltak vele, és 1-2 napot el is játszottak a tutajukkal.

452012958_1012601996935237_4388236659858631884_n.jpg453458727_350571371434900_1630510053038506918_n.jpg453495461_1197518484900555_2553619831090782319_n.jpg

Csakhogy azok a kötelek annyira azért nem voltak erősen rögzítve, így a nagy igénybevételnek köszönhetően szét is jött az egész. Így aztán a darabokat végül egyesével hozták vissza a házhoz. Momó gondolkodott, hogyan tudná orvosolni a problémát, és kitalálta, hogy nem csak kötözni fogja a rönköket, hanem keresztbe vékony fadarabokat is rászögel. Gegi asszisztálásával el is végezték a javítási műveleteket, és ismét a szállítás problémájával kerültek szembe. Most a talicskát hívták segítségül, nagy nehezen ráemelték, és a kutya jóvoltából dimbes-dombos szigeten keresztül levitték a parthoz. Momó nagyon bízott a sikerben, azonban sajnos most se tartott sokáig a tutajocska, mert a vékony fadarabok sem tartottak elég erősen, és így is elmozdultak, a tutaj szétesett. Ekkor egy kis megtorpanás következett a projektben, mert Momónak elment a kedve a további próbálkozásoktól. 

Megint előkerült hát a horgászbot. Egészen addig, amíg nem találtak egy raklapot, mert ekkor újjáéledt a tutajbuli. Először berakták a vízbe úgy, ahogy volt, hátha jó lesz. Nem lett. Ekkor Momó kitalálta, hogy a régi tutaj rönkjeit becsúsztatja a raklap keresztfái közé, és úgy is megpróbálják. Mivel ezt trükköt már a parton végezték el, így most kimaradt a szállítmányozás része. Most a jó időre kellett várni kicsit, mert éppen 22-26 fok volt. A jó idő aztán meg is érkezett, így hát Momó és Gegi azonnal fürdőnadrágot húztak, és már itt se voltak. Délután aztán koszosan, kicsit elfáradva, de hatalmas vigyorral az arcukon jöttek meg, hogy menjek, nézzem meg. Másnap aztán mentem is, ahogy a két kiskölök vigyorogva, boldogan ugrándozik a patakban egy tutajnak látszó tárgyról fel, s alá. A tutaj tehát működik, bár megint csak egy személyt bír el, aki nem haladja meg a 30 kilót, de működik! 

456113235_416919780916335_4002338966016203158_n.jpg

455950474_526804839796132_4650805640602519820_n.jpg

A tutajozást dokumentáltam is, remélem a képek önmagukért beszélnek. 

Íme tehát az én két würmi hajósom.

 

 

 

 

 

 

 

süti beállítások módosítása