Ma nekivágtunk Sebit beiskolázni, őt és engem nyelvtanfolyamra beíratni, bútort nézni Böblingenben. Ezek után pedig szerettünk volna végre bejelentkezni itt Weil der Stadtban.

Összegezve ezekből a tervekből nem sikerült semmit elintézni, ennek ellenére tartalmas délutánt tudhatunk a hátunk mögött.  

Részletezve a következők történtek.

Sebivel a böblingeni waldorf iskolába jelentkeztünk még 1-2 hónappal ezelőtt. Akkor levélben Dani azt beszélte meg velük, hogy ma fél2-re odamegyünk a suliba. Maga az épületkomplexum modern és szép, látszik, hogy sokat költenek rá, és a beruházást mutatta, hogy jelenleg is építik az egyik épületszárnyat. Sok-sok gyerek, kicsi és nagy szaladgált körülöttünk, zajlott az élet, amikor begurultunk az autóval. Kicsit korábban érkeztünk a megbeszéltnél, de már így is várt minket egy kedves, mosolygós középkorú hölgy, aki mint később kiderült az iskolában angolt tanít. Nem sokkal azután, hogy bevezetett minket egy kisebb terembe, megjelent egy kevésbé kedves és mosolygós ősz férfi. Bemutatkoztunk, és egyből utána kezdődtek is a problémák, amikor kiderült, hogy én csak kicsit beszélek (inkább értek, mint beszélek) angolul, Sebi pedig még nálam is kevesebbet. Dani persze mondta, hogy ő majd fordít nekünk. Szóval amint ez kiderült, egyből elkezdték mondani, hogy nem tudnak segítséget nyújtani Sebinek, és egy alapfokú német tudás nélkül nem tudják felvenni, hiszen nem érti majd az iskolai tanórákat. Dani elmondta, hogy Sebi most volt ugyan 9-es, de újra járná ezt az osztályt, hogy a német nyelvre tudjon koncentrálni. Erre kiderült? hogy a tanítás egy része angolul zajlik, szóval az angolban is otthon kellene lennie. Ezt a részt nem teljesen értettem, és mint kiderült, Dani sem. Aztán bejött még a spanyol nyelv is, hogy azt tanulják még itt a gyerekek, szóval szerintük Sebinek ez nagyon sok lenne. Elmondtuk, hogy augusztusban tervezzük Sebit beíratni egy 100 órás intenzív német kurzusra, ami elég lehet számára az indulásnak. Akkor azt kifogásolták, hogy az a tanfolyam, ahová gondoltuk, hogy menjen, felnőtteknek való, és nem biztos, hogy megfelelő egy 16 éves gyerek számára. Végül azt a javaslatot adták, hogy szeptemberben menjünk vissza, és nézzük meg, Sebi valóban gyorsan tud-e fejlődni azzal a 100 órás kurzussal, mert ha nem, akkor nem tudják felvenni. Erre felvetettük, hogy ha ez csak szeptemberben derül ki, akkor nem tudjuk máshová beíratni, mert akkor kezdődik mindenhol az iskola. Ezzel annyit sikerült elérnünk, hogy nem szeptember 11-én, hanem már 8-án találkoznánk ismét egy beszélgetésre velük. 

A lényeg, hogy “kicsit” meg voltunk lepődve, mennyire passzívan állnak a kérdéshez, hiszen még egy állami suliban is tudnak biztosítani külön német tanárt a külföldi gyerekeknek. Bár igazából, lehet, hogy ez azért van, mert nekik kötelező, egy fizetős suliban pedig nem az? Így aztán eléggé elbizonytalanodva jöttünk el a suliból, hogy akarjuk-e egyáltalán, hogy a gyerekünk olyan helyre járjon, ahol ennyire elzárkóznak  a nehézségek megoldásától. 

A közelben van még egy waldorf iskola, oda is fogunk írni, illetve a helyi gimnáziumban is informálódunk, mert az is lehet, hogy igazából Sebinél is el kellene engednünk ezt a waldorf vonalat.

Utunk következő állomása a böblingeni nyelviskola volt, ahol Sándorral találkoztunk. Előzőleg tőle már sikerült kiderítenünk, hogy Sebi számára lenne augusztusban egy 1. kurzus, és számomra is akadhat szeptemberben, vagy októberben megfelelő szintű tanfolyam. Elgondolkodtunk Danival, hogy Sebinek jó-e egyáltalán egy olyan tanfolyam, ahol 23-24-en is vannak, és ki tudja, milyen gyorsan haladnak. Addig tanácskoztunk az autóban, amíg végül elvettük a csoportos tanfolyamot, és megbeszéltük az én magántanárommal (akivel az elmúlt fél évben online németeztem), hogy jövő héttől 5-6 hétig minden nap németezik vele másfél órát. Ez árban körülbelül ott van, ahol a tanfolyam ára lenne, de valószínűleg tovább fognak jutni tudásban. Reményeim szerint Sebi szeptember elejére meg fog tudni szólalni németül, és a böblingeni tanárok hasra esnek majd attól, mennyit képes fejlődni egy hónap alatt. (Már ha egyáltalán oda megy.)

Ugyanakkor itt, Böblingenben derült ki, hogy ma Sindelfingen-ben van szintfelmérő, ami alapján sorolják majd be a jelentkezőket a kurzusokra. Sándorunk erősen ajánlotta, hogy menjünk el, és csináljam meg ezt a szintfelmérőt. A bibi csak az volt, hogy mi még ugye az önkormányzatba is el akartunk ma jutni, ami 18 óráig volt nyitva. Sándorral 15 óra körül beszéltünk, így volt esély arra, hogy megjárjunk mindent. Autóba pattantunk, és 10 perc alatt átmentünk Sindelfingenbe. Ott persze kiderült, hogy azért ez sem ilyen egyszerű. A tesztet 16 órától lehetett megírni, és előtte be kellett (volna) jelentkezni. Mindezt egy iskolai ügyintézőtől tudtuk meg, aki kissé morcosan adta ezt tudtunkra. Hiába mondtuk neki, hogy nem beszélünk németül, mindössze annyi hatást értünk el, hogy még szigorúbban mondta el németül a tudnivalókat. Végül aztán kivételt tett velem, és utólag betett a tesztírók közé. Mindezt úgy, hogy mi még csak azon tanakodtunk, hogy be merjük-e ezt még vállalni, mert így kérdéses lesz a bejelentkezésünk Weil der Stadtban. A hivatalnok néni azonban már kérte a személyimet, és pötyögte is be az adatokat. 10 perc múlva már egy terem ajtaja előtt találtam magam, egy nagyon kedves hippi kinézetű hölggyel szemben, aki szintén elkérte a személyimet és már ültetett is be egy székre a tesztíráshoz. Tehát fél4-kor már ott ücsörögtem, és egészen 4 utánig szállingóztak be a különböző nemzetiségű emberek, de leginkább ukránok. Végül negyed5-kor el is kezdtük a tesztet, de előtte még a hippi tanárnéni elmondta, hogy fél óránk van rá és ne stresszeljünk, mert nem érdemes, ez csak a tudást méri, melyik csoportba kerülünk majd. A teszt után még lesz egy személyes interjú is, és a kettő együtt lesz az érvényes jelentkezés a tanfolyamra. 

A tesztet a legjobb tudásom szerint kitöltöttem, és megálltam, hogy találgassak, hiszen nem a szerencsémet akarom lemérni, ráadásul magammal szúrok ki, ha véletlenül eltalálom a megfelelő számokat. Így aztán elég hiányos lett a tesztem, de végül a 3. kurzusra volt elegendő az írásbeli tudásom. Miután befejeztem, és leadtam a papírokat, ismét várakoztam egy sort, hogy hívjanak a személyes beszélgetésre. Amikor végre odajutottam, már esélytelen volt az önkormányzat meglátogatása, mivel már 5 óra is elmúlt. Itt is kedves, mosolygós hölgy fogadott, és amiket lehetett, meg is beszéltünk. A korom, a családi állapotom, hogy nem dolgozom, hogy mióta vagyok az országban, hogy jelentkeztem-e már ilyen tanfolyamra, mi a foglalkozásom, és hogy hány évet töltöttem az iskolában összesen. Ez a kérdés annyira meglepett, hogy nem is értettem, mit akar tőlem a néni, azt hittem, félreértettem a kérdést. De nem, tényleg ezt kérdezte. Végül elégedetten beírta, hogy 12+4+3. Aztán elmondta, hogy szerinte inkább a 2. kurzustól kezdjem, mert nehezen értem meg, amit kérdez, és amiket mond. Mondtam, hogy diszleksziám van, erre pedig ő nézett egy nagyot, így hát mondtam, hogy akkor rendben van a 2. kurzus. És ennyiben maradtunk, vidáman elköszöntünk egymástól. Nem maradt más, csak a személyimet kellett visszaszereznem az adminisztrátoroktól. Itt kiderült az is, hogy az októberi kurzuson van hely nekem, amit sajnálok ugyan, de ez van, és kaptam egy papírt, amin az áll, hogy a szeptemberben induló kurzus várólistájára kerültem, ha akkor megüresedik egy hely, szólni fognak. 

Természetesen mindez azért nem ingyenes, de elvileg kaphatunk támogatást rá. Nem tudom, mi alapján adják a támogatást, mert nem kértek tőlem semmilyen papírt a személyimen kívül. 

Szóval most itt tartunk, szorítok, hogy legyen már szeptembertől hely, mert nagyon szeretnék már tanfolyamra járni. 

Természetesen bejelentkezni az önkormányzatban nem sikerült, holnap ismét megpróbáljuk, elvégre 3 magyar igazság! :-) 

Ja, és a bútornézés egy idő után már fel sem merült….