Lassan vége a nyárnak, pedig még csak most kezdődött. 

Legalábbis augusztusban már így szoktam érezni, ahogy most is.

Tavaly ilyenkor a gyerekeknek már több, mint 1 hónapja tartott a nyári szünet, és már egy hónapja itt laktunk. 

Aztán eszembe jut, hogy most még nincs 2 hete, hogy elkezdődött a vakáció, és van még egy hónapjuk szabadon.

A nyárvégi érzésembe belejátszik az is, hogy túl vagyunk a Bambi táboron és voltunk már családilag nyaralni is, hogy azután Dani elmenjen dolgozni. Olyan, mintha szabadságon lett volna, és most lett annak is vége.

Aztán eszembe jut, hol is voltam (Gödön) és hol is tartottam tavaly ilyenkor - éppen másztam ki a gödör aljáról. Legalábbis azt hittem, hogy az lesz a gödör alja. És most is úgy gondolom, nekem az volt a mélypont, bár a többieknek korántsem, nekik később jött, és azt hiszem, azóta ment is. 

Amikor tavaly június végén Danival elindultunk erre az útra, megbeszéltük, hogy bármi is lesz, felkészültünk mindenre, amit kaphatunk, együtt végigcsináljuk. Minden külföldön élő barátunk arról számolt be, hogy az első 1 -1,5 év a nehéz, aztán a többi jön magától (vagy legalábbis könnyebben). Arra gondoltunk, nehéz lesz az iskoláztatás, nehéz lesz egy idegen országban jól éreznünk magunkat, nehéz lesz nekem nyelvtanfolyamot találni, amit fizetni is tudunk, nehéz lesz barátok és család nélkül élni a mindennapokat, nehéz lesz a kicsiknél megőrizni a magyarságot, stb.

Nehéz volt, állati nehéz. De nem a fent felsoroltak, mert a hétköznapok olyan természetességgel jöttek és mentek, mintha mindig itt éltünk volna. 

A kicsik szépen beleszoktak a suliba, barátokat szereztek, és jól érzik magukat. Járnak magyar iskolába is, ahol szintén végtelen kedves tanárokkal dolgozhatnak. Sebinek még ugyan van mit helyezkednie, de ő is elvégezte a 10. évfolyamot brutálisan sokat fejlődve németből és angolból. Luca megtapasztalta és ügyesen lavírozta végig a 12. évfolyamot egy sikeres német előrehozott érettségivel, szuper jó bizonyítvánnyal a kollégiumi élet mellett. Végtelen büszke vagyok minden gyerekemre!

A szomszédaink szuper cuki emberek, akikkel leginkább kutyasétáltatás közben szoktunk beszélgetni. A Malom tulajdonosával is nagyon jól kijövünk, ők is nagyon támogatóak. 

Gyorsan találtunk nekem nyelvtanfolyamot tanfolyamot, (ezt ugye Sanyi, a némettanár közbenjárásával, ami óriási könnyebbséget jelentett) saját magamat is meglepve, hogy elsőre, csont nélkül sikerültek a vizsgáim. 

Dani eszméletlen mentális erővel vitte végig az álláskeresést, az interjúkat, és a mindennapokat, amikor én magam alatt voltam akkor engem is támogatva. Szeretném hinni, volt részem abban, hogy ezt az erőt elő tudta csalni magából, de akárhogy is, a munka oroszlánrésze az övé volt, ahogy most is az, amíg én nem találok újra magamra.

Mindent egybevetve eddig csak kedves, segítőkész emberekkel találkoztunk.

Ami az elmúlt egy évben az egész életünket ingoványossá tette és alapjaiban keserítette meg, az a bizonytalanság volt, és erre nem tudom, hogy fel lehet-e bárhogy készülni. Azzal, hogy ez most megszűnt, olyan súly került le a vállunkról, amit nem is lehet ilyen egyszerűen félretenni.

Most tartunk egy év itt élésnél, és mind anyagiakban, mind mentálisan, mind fizikailag elértük a határainkat. Sőt, van amit még kijjebb is lökdöstünk, tehát úgy érzem, ennél többet nemigen tudnánk elviselni. 

És hogy velem mi van most, mit csinálok?

Én újratervezek, mint az elmúlt 1 évben annyiszor, de annyiszor. (Mert valamit mindig kitalálok, amit aztán nem viszek végig, de ez egy másik sztori.) 

Szóval így nyár vége felé…. pontosabban az új időszámítás miatt a nyár közepe felé köszönjük jól vagyunk, már látjuk az alagút végét, ami nincs is olyan távol…. azt hiszem.