A másnapi fekete erdei kirándulás pont úgy sikerült, ahogy terveztem, és amilyen lenni szokott. A körülbelül másfél órás autóúton csodaszép helyeken siklottunk végig. Vagy a Grimm testvérek meséibe illő kis falvakon mentünk keresztül a jellegzetes német házakkal, pici utcákkal, vagy a lenyűgöző Fekete erdő vett körbe minket. Ilyenkor Dani is, és én is nagyon elégedettek vagyunk, mert ő imád jó minőségű, kacskaringós utakon vezetni, én meg még annál is jobban szeretek nézelődni, szinte beleveszni a gyorsan suhanó táj szépségeibe. Főleg, amikor a szélvédőn keresztül semmi mást nem látok, csak a hegyoldalakat a hatalmas fákkal, időnként egy-egy kis házzal tarkítva. Olyan bája van ennek a vidéknek, ami nagyon meghatározó, semmihez sem hasonlítható, ahogy leírni sem lehet igazán. Pont úgy, ahogy a magával ragadó, lenyűgöző dolgokat sem lehet meghatározni, mit is indít el az ember lelkében. Én megnyugszom, és felszabadulok ilyen környezetben, nem tudok betelni a látvánnyal, bármilyen sokáig is bámulom.

Egy vízeséshez tartottunk, amiben aztán nem is kellett csalódnunk. A parkolás után felsétáltunk egy patakocska mentén az erdőbe, ahol feljebb szépséges vízesés várt minket. Nem egy monumentális Niagara, hanem kedves, rengeteg fával, növényekkel körülvett erdei vízesés ez, aminek a  nevét természetesen elfelejtettem…. Pont az én gyerekeimre szabott a terep, tele kövekkel, a patakban ugrándozási lehetőségekkel, kifejezetten nem meredek úton, ahol erőt is kellene kifejteni a felfelé haladáshoz. :-) Léna is remekül érezte magát, főleg miután megláttuk, hogy más kirándulók is magukkal hozták kedvenceiket, akik szabadon bóklászva szaglászhattak mindenfelé. Így hát mi is elengedtük Lénát, akit aztán onnantól kezdve a patak közvetlen közelében, vagy benne lehetett látni, de mindig csak akkora távolságra, hogy szemmel tarthassa kis csapatunkat. A pataknak voltak olyan részei, ahol kisebb medencévé öblösödött ki a meder, amit néhány élelmes turista kis használt fürdőzésre, és békésen úszkált az átlátszóan tiszta vízben. 

Többször is eszembe jutott anyu, mennyire élvezte volna ezt a sétát, mert egyáltalán nem volt nehéz terep, ám annál szebb, kedvesebb. Ő a betegsége miatt pár éve már nem nagyon tudott lépcsőzni, vagy meredeken menni felfelé, mert kifulladt tőle. De ez az út abszolút neki való lett volna, és imádta volna nézni, ahogy a gyerekek le-föl rohangálnak, és biztosan folyamatosan rémüldözött volna, hogy “Jaj, mindjárt beleesik a vízbe az a gyerek!” Azt hiszem, mi is nagyon élveztük volna :-D 

Aznap este, miután hazaértünk, Dani írt a pforzheimi waldorf iskolába, érdeklődött, hogy Sebit felvennék-e a 9. osztályba. Már rutinosan leírta, hogy sem a németet, sem az angolt nem beszéli rendesen, és ezt vegyék számításba. 

A meglepetés hétfőn délelőtt érte, amikor az iskolából visszaírt neki az egyik tanár magyarul. Végül másnap tudtak beszélni telefonon, amikor is a tanárnéni elmondta, hogy szerinte nem lenne gond Sebivel. Úgy gondolja, hogy az első 2-3 hónap nagyon nehéz lesz neki, de utána rendben lesz, és szerinte nem kell visszatenni újra 9.-be, mehet egyből 10.-be. A beszélgetés alatt Dani azt is megtudta, hogy az iskola zenetanára is magyar. 

Érthető módon hatalmas kő gördült le a szívünkről ezek után, de Sebi így is elkezdte az intenzív német tanulást a német tanárommal, akivel azóta is minden nap tanulnak 1,5 órát együtt, aztán Sebi még a kapott házi feladatokkal bíbelődik, így összesen napi 3-4 órát tölt a nyelvtanulással. 

Pár nappal később indultam vissza Magyarországra majdnem három hétre, ami nem teljesen úgy sült el, ahogy vártam, de azért mégis. :-)