Bármennyire is hangos számomra a patak, mindenképpen több előnye van az ittlétének, mint hátránya. Az első ugye Léna vízimádata. Nincs olyan séta, amikor legalább egy kicsit bele ne menne a vízbe legyen +30 fok vagy -10. A második, hogy tényleg gyönyörű, (és mint mondottam, szerintem a mindennapokhoz hangos) ráadásul meditálni, relaxálni mellette tényleg nagyon jó, mert mintegy fehér zaj van jelen, kiszorítva a nehezebb gondolatokat. A negyedik (és azt hiszem ez a legfontosabb) ok, hogy a gyerekek is imádják.

Tavaly már írtam egy bejegyzést arról, Momó hogyan kezdett el horgászni, amit idén továbbra sem adott fel. A tavalyi horgászbot után idén is talált mindenféle felszerelést a patakparton, úgyis mint úszó, villantó (ez egy picike kis műhal, ami megszólalásig hasonlít az élőre), ebből kettőt is talált.

Az idei nyár legfőbb elfoglaltsága – a mindenféle íj és nyílvessző készítés, horgászat mellett –  a tutaj készítése volt. Először megpróbáltak nagyobb fadarabokat egymáshoz kötözni, de ez nem igazán működött, úgyhogy egy időre félre is tették a projektet. Ekkor jött a horgászat, és a farigcsálás. Majd Momó 2-3 hete talált néhány nagyobb kerítéshez való faragott, hegyezett farönköt. Előkapott némi spárgát, és a tőle telhető legszorosabban egymáshoz kötözte őket. MIután ezzel megvolt, szólt Geginek, hogy a szállításban szeretne segítséget kérni tőle, mivel ez a kis tutajocska így igen nehéznek bizonyult, és nem bírta el egyedül. Aztán kiderült, hogy ketten sem. Végül addig törték a fejüket, amíg ki nem találták, hogy a szánkóra teszik rá, és úgy húzzák végig a patakig.

Ez az elgondolás egy kicsit nehézkesen, de azért működött, és később meg is hívtak minket egy bemutatóra. Annyi szépséghibája volt a tutajkának, hogy ráállni nem lehetett, csak ülni, és egyszerre mindkettőjüket nem is bírta el. Azért így is boldogok voltak vele, és 1-2 napot el is játszottak a tutajukkal.

Csakhogy azok a kötelek annyira azért nem voltak erősen rögzítve, így a nagy igénybevételnek köszönhetően szét is jött az egész. Így aztán a darabokat végül egyesével hozták vissza a házhoz. Momó gondolkodott, hogyan tudná orvosolni a problémát, és kitalálta, hogy nem csak kötözni fogja a rönköket, hanem keresztbe vékony fadarabokat is rászögel. Gegi asszisztálásával el is végezték a javítási műveleteket, és ismét a szállítás problémájával kerültek szembe. Most a talicskát hívták segítségül, nagy nehezen ráemelték, és a kutya jóvoltából dimbes-dombos szigeten keresztül levitték a parthoz. Momó nagyon bízott a sikerben, azonban sajnos most se tartott sokáig a tutajocska, mert a vékony fadarabok sem tartottak elég erősen, és így is elmozdultak, a tutaj szétesett. Ekkor egy kis megtorpanás következett a projektben, mert Momónak elment a kedve a további próbálkozásoktól. 

Megint előkerült hát a horgászbot. Egészen addig, amíg nem találtak egy raklapot, mert ekkor újjáéledt a tutajbuli. Először berakták a vízbe úgy, ahogy volt, hátha jó lesz. Nem lett. Ekkor Momó kitalálta, hogy a régi tutaj rönkjeit becsúsztatja a raklap keresztfái közé, és úgy is megpróbálják. Mivel ezt trükköt már a parton végezték el, így most kimaradt a szállítmányozás része. Most a jó időre kellett várni kicsit, mert éppen 22-26 fok volt. A jó idő aztán meg is érkezett, így hát Momó és Gegi azonnal fürdőnadrágot húztak, és már itt se voltak. Délután aztán koszosan, kicsit elfáradva, de hatalmas vigyorral az arcukon jöttek meg, hogy menjek, nézzem meg. Másnap aztán mentem is, ahogy a két kiskölök vigyorogva, boldogan ugrándozik a patakban egy tutajnak látszó tárgyról fel, s alá. A tutaj tehát működik, bár megint csak egy személyt bír el, aki nem haladja meg a 30 kilót, de működik! 

A tutajozást dokumentáltam is, remélem a képek önmagukért beszélnek. 

Íme tehát az én két würmi hajósom.