Az egyik esti sétánkon fedeztünk fel Sindelfingenbe vezető bringautat, ami nem egy irgalmatlan emelkedővel kezdődött, és az útbaigazító tábla szerint 15 km-re volt tőlünk. Mivel ebbe a városba fogok járni iskolába, egyből felvetődött bennem az ötlet, hogy hát akkor igazából még a bringa mint közlekedési eszköz sincs kizárva. Egyből utána is néztem, mennyi időt ír rá a GPS és milyenek az útvonalak. Összehasonlításképp megnéztem a Göd-Nefelecs utca útvonal hosszát, és magasságkülönbségét, arra mit ír a google maps, mert azt az útvonalat számtalanszor tettem meg az évek során. Arra 28 km-t ír, 1 óra 28 percet, és összesen, 35 méteres szintkülönbséget. Sindelfingen és a házunk között 14 km van e szerint, 53 perc, és összesen 99 méteres szintkülönbség. Ez a helyi viszonyokat tekintve nagyon optimális, ugyanakkor, ha összehasonlítom a kettőt, az itteni útvonalban durván 60 méterrel több szintkülönbség van egy jóval rövidebb távon. 

Egészen múlt hét péntekig tartott, hogy elő is vegyem a bringám és megnézzem, a valóságban ez hogyan is néz ki.

Először is állatira élveztem, hogy újra biciklin ülök és suhanok a legtöbbször tükörsima betonon a szántőföldek, erdők-mezők mellett. Aztán azt még jobban élveztem, hogy csodaszép az utam, ahol a levegő tiszta, és amikor autóúton, vagy városon keresztül tekertem, akkor az autók nagy távolságot hagyva mentek el mellettem, és amíg meg kellett várniuk, hogy szabad legyen az út és biztonságos az előzés, addig békességben, tülkölés és villogás nélkül jöttek mögöttem. 

Nem mentem el végül Sindenfingenig, mert kevés időm volt, de az odautam alatt nemhogy nem fáztam, de időnként durván leizzadtam. Le akartam venni a hosszúujjúmat, amit aztán elfelejtettem, és meg kell mondjam, nagyon örültem neki, mert visszafelé határozottan fáztam volna nélküle. Na, nem azért, mert az idő hirtelen lehült volna, pusztán csak azért, mert a feljebb részletezett szintkülönbség gyakorlatilag végig arrafelé emelkedik. Az út eleje nagyon kellemes volt, teljesen sík terepen tudtam jó tempóban haladni. Aztán az egyik kis faluban hirtelen egy nagyobb fajta emelkedő jött szembe, amit sikerült némi lihegés árán leküzdeni, de amikor elkezdett volna égni a combom, akkor visszavett, és finom kis lankává szelídült. De azért ott volt, és nem engedte a pihenést, egészen addig, amíg úgy éreztem, hogy na jó, ez már sok lesz. Akkor megláttam a végét, ami segített leküzdeni, és feltekertem. És akkor jött egy újabb huncut kis emelkedő, amikor nagyjából már azt éreztem, rendben vagyok. De nagyon trükkösen már nem volt teljesíthetetlennek tűnő, csak egy épphogy emelkedőcske a végére. És ezzel ki is értem a faluból, egy-két gazdaság és rengeteg szántóföld között haladva el az enyhén, pont kellemesen kacskaringós úton a jól megérdemelt enyhe lejtőn gurulva. Végtelenül élveztem. 

Visszafelé aztán többször megálltam, hogy lőjek néhány képet dokumentálva az első hosszabb németországi bringázásomat, és azon nevettem magamban, hogy a szép sima bringaúton azért amikor a traktor végigmegy a hatalmas kerekekből kiszóródik a rátapadt föld, és egyből újra a Dunakeszi bringaúton érezhetem magam. :-D

Nem tudom, fogok-e bringával járni a suliba rendszeresen, de az biztos, hogy többször fogok nyeregbe pattani, és erre-arra eltekerni a környéken, mert nem csak jól néznek ki és hívogatóak az utak a rengeteg bringással, de valóban teljesen élhető, használható, élvezhető itt a biciklizés.