Az előző évadban akartunk elköszönni Momóval a Kaukázusi krétakörtől, de akkor az utolsó színházi hónapban nem került színre. Így az új évadban egy utolsó előadás erejéig Momó még szerepelt, ezért volt hát a szeptemberi utazás Budapestre.

Először májusban mondtam Momónak, el kell búcsúznia az előadástól. Akkor kiborult, és nagy sírás/veszekedés lett a beszélgetés vége. Azóta beszélgettünk többször is róla, azt hiszem még kétszer sírdogált a vesztesége miatt, és amikor szóba került, mindig láttam a bánatot a szemében. Ugyanakkor megértette, hogy nem lehet tovább csinálni ezeket az utazgatásokat, mert anyagilag sem bírjuk, és a suli sem tolerálja hosszú távon a sok hiányzást. A legnagyobb ok azonban, hogy Momónak sem tesz jót az állandó visszakapcsolás, hogy amikor már belesimult a mindennapokba, akkor megint jön egy előadás, ami kirántja az itteni életéből. Ezért sokszor nyugtalan és nemtörődöm az út előtt, utána pedig undok és visszautasító, amíg vissza nem rendeződik az életébe. (Jelen esetben is kb. mostanra érkezett vissza lélekben is az előadásról.) 

Mint minden évadkezdéskor az első előadás előtt most is volt felújító próba, amire az esti előadás előtti délelőtt került sor. Momónak fél 10-re kellett a színházban lennie, ahova barátaink, Csongi és Eszter vitték, mert náluk aludt az este. Amikor odaértem, ezek hárman magassági sorrendben álltak a színház bejáratánál, és úgy csináltak, mintha nagyon elkéstem volna. Eszter és Momó összefonták maguk előtt a karjukat, és az egyik lábukkal türelmetlenül doboltak, miközben látványosan az órájukra tekintgettek. Csongi egy lépéssel távolabb állt tőlük, és csak vidáman mosolygott. (A félreértések elkerülése végett: pontban 9:30-ra értem oda.) Ráadásul mindhármuknak hosszú, egyforma sötétszőke, göndör-hullámos hajuk van, ami a szélrózsa minden irányába szerteszéjjel áll. A különbség annyi, hogy Eszternek nagyon hosszú, és sok haja van, amit ha összefog is, nem nagyon látszik, Csongi simán összefogja a tarkóján, és apró szálak göndörödnek csak ki hajtömegből. Momó meg simán kiengedve hordja, és amikor nagy ritkán megfésülködik, úgy néz ki a haja, mint egy oroszlánsörény. Nagyon vicces volt, mintha ők lettek volna egy család. 

Momó vidáman elköszönt Csongiéktól, és már robogott is a színházba.

A próbán nem csak Momó volt jelen, hanem a váltótársa, Matyi is. Már a tavalyi évadban is ő helyettesítette Momót, és idéntől teljesen át is veszi a szerepet. A mostani próbán egyszer játszották el az egész darabot, és mindkét gyerek szerepelt egyszerre.

Később Rajkai Zoli azt mesélte, kicsit horrorisztikusnak hatottak a próba azon részei, amikor a gyereknek kellett beszélnie, annyira tökéletes pontossággal, egyszerre mondták a fiúk a szöveget.

Luca is jött velem, és óriási örömünkre Csonginak és Eszternek is sikerült szereznünk jegyet. Hatalmas élmény volt számukra, mert annak ellenére, hogy mindketten látták már a darabot, most olyan helyen ültek, ahonnan nagyon jól lehetett látni (a színpad körül teljesen körben vannak a helyek, és vannak olyanok, ahonnan kevésbé lehet minden történést látni és hallani).

Az előadás mondhatni tökéletes volt. Momó nagyon toppon volt, és utána mondta is "az idei évadra szánt minden energiámat beletettem ebbe az egy előadásba". És valóban. A haja fényesen és vastagon terült szét a vállán, mint egy igazi hercegnek, végig szálegyenes háttal ült, teljes beleéléssel kiabált, amikor kellett, és mindig pontosan lépett be a szövegével. Az egész darab hibátlan volt, ahogy volt. (Azért az elején még egy kis mosoly megbújt a szája szélén, ahogy Csongiékra nézett.)

Előadás után a rendező, Székely Kriszta összehívta a színészeket, és elbúcsúztatták Momót, aki kapott egy Katonás pulcsit, egy baseball sapit és egy mindenki által dedikált pólót. Természetesen mindegyik hatalmas neki, de rettentő boldog tőle.

Az este legfájdalmasabb része az volt, amikor Pálmai Anna búcsúzott. Ő a darab főszereplője, ő hívta 2 évvel ezelőtt Momót meg erre a szerepre, amikor az előző gyerekük felnőtt. (Ezért örökre hálásak leszünk neki.) 

Mindemellett, hogy fantasztikus színésznő, nagyon együtt rezgett Momóval, így a játéka minden alkalommal, szenvedélyes és elsöprő. Az elmúlt években Momó is megszerette Annát, így abszolút összhangban tudtak mindig játszani. Anna most sokszor megölelte Momót, törölgette rendre a szemét, és nem nagyon mozdult mellőle, amíg el nem jöttünk a színházból. Luca szintén elpityeredett mellettem, de aztán azért tartotta magát. 

Nagyon megindító és szép volt ez a búcsú, nem volt könnyű eljönnünk, de már nagyon késő volt, és másnap reggel korán keltünk.

Fantasztikus volt ez az elmúlt 2,5 év a Katona József színház falai között. Szerencsések vagyunk, hogy megismerhettük ezeket a hiteles és őszinte embereket, Nem csak Momónak adott óriási élményt ez a szerep, hanem nekünk is, hogy akár csak egy icipicit is, de részesei lehettünk egy méltán népszerű darabnak Magyarország egyik legszínvonalasabb színházában.