A múlt hétvégén Momóval ismét Budapesten jártunk. Ez önmagában nem hírérték, azonban éppen belecsöppentünk az árvízi káoszba. Persze szerencsénk volt, egy héttel korábban nem nagyon tudtunk volna eljutni Bécsből Pestre, mert semmilyen közösségi közlekedési eszköz nem járt, ugyanakkor az autópályák is víz alatt voltak. Így önmagában az is szerencsés, hogy “csak” 3 órát késtünk.
Szombat hajnalban Dani azzal keltett, hogy törölték a vonatunkat. (Eredetileg Münchenben szálltunk volna át egyszer.) Nem sokkal később jött a következő e-mail, hogy van helyettesítő vonat, és kaptunk hozzá új ülőhelyeket is, tehát legalább ezen nem kellett aggódnunk a cirka 2 órás úton. Münchenben egy óra csatlakozási időnk volt, ezért bementünk a Reisezentrumba, hogy megkérdezzük, hogyan utazzunk tovább. Kaptunk egy részletes útvonalat indulási és érkezési időkkel, mikor melyik vágányra érkezik a vonat, és honnan indul majd. Egész napra feljogosított bennünket arra, hogy bármilyen vonaton utazhatunk Budapest felé.
Momó már rettenetesen várta ezt az utat nem csak az úticél miatt, hanem mert ilyenkor mindig megnézhet egy filmet, amit otthon Gegi miatt nem tudna. Most a Harry Potter 3. volt soron, de taktikusan ezen az úton a 2-t akarta újranézni, és a visszaútra tervezte a nagy durranást. (Csak olyan HP filmet nézhet meg, amit már olvasott, sőt ezzel a résszel majdnem 1 évet vártunk az elolvasása után. A könyvek közül az 5. részig sikerült elkönyörögnie magát.) A sok átszállás miatt megbeszéltük, hogy a München – Salzburg vonalon kezdi el majd a filmet, és ha szükséges, megszakítja. Így türelmetlenül várta az indulást, ami természetesen egyre csak tolódott.
A kocsik tömve voltak, de az eredeti helyjegyünknek megfelelően tudtunk leülni. Itt találkoztunk magyar útitársakkal, egy idősebb hölggyel, aki nem beszélt németül, és egy fiatal sráccal, aki csak angolul beszélt, németül kevésbé. A néni kicsit izgult, de aztán megnyugodott, hogy nincs egyedül. Végül tetemes késéssel indultunk, rengeteg olasszal a fedélzeten, akik jó része mellettünk állt. Itt Momó már szabályosan zizgett a várakozástól. Aztán jött megálló, ahol már annyira sokan szálltak fel, hogy nem tudtunk elindulni, végül az álló utasokat le is szállította a kalauz. Ez jó időbe telt, így innen is késve indultunk. (Volt egy másik vonat, ami utánunk jött, arra szállítottak át őket.) Momó ebből nem sok mindent észlelt, csak időnként nézett fel a filmből, hogy aztán újra el is merüljön benne.
Ez idő tájt már kezdtem izgulni, elérjük-e a következő csatlakozásunkat, de hamar elszálltak a reményeim, amikor a nyílt pályán is iszonyú lassan vánszorogtunk. Itt már több helyen a szántóföld helyes kis tóvá változott, akkora volt a belvíz. Utazás közben a sráccal szóba is elegyedtünk, ő elég hamar belőtte, hogy a csatlakozásunkat le fogjuk késni. Salzburgba újabb óra késéssel érkeztünk meg és a menetrend szerinti következő vonatra szálltunk fel, ami Bécsbe ment. Nem vártuk meg az előzőt, ami szintén ki volt írva, mert az még nagyobb késésben volt. (Később kiderült, ez hiba volt, mert aztán azt is elindították, és meg is előzött minket.) Itt találkoztunk még egy nénivel, aki aztán már szintén velünk is maradt az út végéig, ő sem beszélt németül, ő is eléggé kétségbeesett volt. Bécsbe érve aztán jött a következő hidegzuhany, hogy itt is lekéstünk mindenfajta csatlakozást, és majd 1,5 órát kell ott dekkolnunk. Az egyik néni szemfülesen kiszúrta, hogy megy egy vonat Kijevbe, ami Hegyeshalmon és Budapesten halad keresztül, és épp 20 perc múlva indul. Fogtuk magunkat és átcuccoltunk az aluljárón keresztül az érkező vonat peronjára. Már éppen mentem volna lefelé, amikor megláttam, hogy jön egy MÁV vonat, aminek meg is örültem. Mögöttem baktatott Momó, akinek a film feldobta a hangulatát, sőt összebarátkozott a sráccal is, a nénivel is. Ahogy mentünk lefelé az aluljáróba, fülsiketítő brutál fékcsikorgás szakította majdnem ki a dobhártyánkat, mire Momó felkiáltott: Igen, ez magyar vonat, ezt a hangot felismerem!
Nem csak a vonat hangja, de a belseje is elég magyaros volt, hogy úgy mondjam, de ezt inkább nem részletezem. Itt egy bácsi mellé ült le Momó, aki érdeklődve tekintgetett felé. Kérdeztem a fiamtól, akar-e olvasni, mert a táskájába tettem a könyvét. Mire a bácsi felhördült, hogy nem muszáj ám olvasni! (Azt hihette az ember, hogy pisztollyal kényszerítem a gyereket az olvasásra). Momó se nagyon értette a helyzetet, mert kicsit furán rápillantva annyit mondott: De én szeretek olvasni! - És előhúzta a Kinizsi Pál című könyvet. "Ja, hát ha te szeretsz....",- jött a bácsi válasza kissé csodálkozó pillantásokkal kísérve. Én közben határozottan jót mulattam a helyzeten. :-)
Azt kell mondanom, hogy a késésekkel együtt meg volt szervezve a hazautunk, egyetlen egy kalauz sem hőbörgött azon, hogy nem oda szól a jegyünk.
Eredetileg az unokatesómékhoz, Zoliékhoz akartunk menni látogatóba, de mivel úgy nézett ki, hogy 20 óra előtt nem futunk be, le akartam mondani, amiről aztán Zoli lebeszélt - Momó legnagyobb örömére - és várt minket Kelenföldön. Náluk töltöttünk jó 2 órát, ami közben Momó elverte Pongit (másodunokatesó) csocsóban, alaposan bekajált némi kolbászból, és jól kikapott dartsban. Majd kapott 3 Pongi által kinőtt focicipőt, egy Asterix képregényt és egy szintén kinőtt esőkabátot. Szóval alaposan elhalmozták ajándékokkal, így nem csoda, hogy nagyon feldobódva indultunk Eszter barátomékhoz, ahova Zoli szintén elvitt minket.
Nagyon jó volt velük találkozni, majdnem két év után.
Végül Momó este 10 óra körül ért célba, hogy másnap belevesse magát az utolsó Kaukázusi előadásába.
A vasárnap gyorsan elrepült, nem nagyon volt megállásunk, így este előadás után már a szállásunkra érve elég fáradtan csekkoltam a másnapi vonatot, hogy minden rendben van-e vele. Akkor láttam, törölték azt is.
Reggel érkezett is az e-mail erről, de most csak annyi volt benne, hogy menjünk, ahogy tudunk, nem volt megszervezve a pótlás. Még éjjel kinéztem, hogy a következőket is törölték, de az egy órával korábbit nem, így ahhoz a vonathoz mentünk reggel Momóval. Ott azonban kiderült, hogy ez is csak Bécsig megy, tehát ugyanaz vár ránk visszafelé is, mint odafelé.
Még bent állt a vonat a Keletiben, amikor jött a kalauz, (a Keletiben nem találtam meg a nemzetközi pénztárt) mondtam neki, mi a helyzet velünk. Erre megnézte a saját kis kütyüjét, amin az volt, hogy a mi vonatunk is indul, csak az is Bécsig megy. Mutattam neki, nekem azt mutatja, teljesen törölték Salzburgig. Mire együttérzően közölte, annyit tud tenni, ad nekem 50 euróért egy jegyet. Ezen kicsit kiakadtam, hogy ne szívasson már, van jegyem, csak épp vonat nincs hozzá. Erre a válasz az volt, hogy sajnálja, de ők azt az információt kapták, hogy 22-ig (vasárnapig) fogadhatják el a más járatra szóló jegyeket, hétfőn már nem. Ekkor odaállt mellém még egy utas, hogy ugyanez a helyzet vele is. Végül addig beszéltem a kalauznak, amíg elengedett minket, de egészen Hegyeshalomig görcsben állt a gyomrom, hogy mikor jön egy másik, aki le is szállít. Szerencsére nem jött másik, el is jutottunk Bécsbe.
Miután kényelembe helyeztük magunkat a vonaton, és meggyőződtünk arról, hogy senki nem fog minket elüldözni onnan, Momó elkezdte nézni a HP 3-at, nem tudott tovább várni. Ezt aztán később kicsit meg is bánta, mert az első átszállás után röviddel vége is lett a filmnek. Innen már nem voltak nagyobb kalandjaink, ha azt nem vesszük annak, hogy minden vonat késett annyit, hogy a csatlakozásokat lekéssük, és annyira tele volt az egyik, hogy szintén álltak még mellettünk sokan, vagy a csomagjaikon ültek. Münchenbe aztán szintén jó háromórás késéssel értünk. Innen azonban már nem volt gond, felszálltunk a következő stuttgarti vonatra, és kényelmesen, szinte üres kocsiban utazva pontosan meg is érkeztünk, ahol Dani már várt minket. Momó a vonaton fel-alá rohangált a kocsik között, hogy keressen jobbnál jobb helyeket. Háromszor cuccoltunk át egy általa talált jobbnak talált helyre. Volt olyan, amikor két étkezés között ültünk át máshova, mert szerinte jobb volt az a másik kocsi. És közben persze beszélt, beszélt és beszélt. Vidáman, cserfesen, lendületesen, megállíthatatlanul.
Ha jól számolom az osztrák és német oldalon, még háromszor olvasták le a jegyeinket, de egyetlen egyszer sem említették, hogy nem azon a vonaton vagyunk, amelyiken kellene, és fizessünk, vagy szálljunk le.
A hétvégén aludtam összesen kb 8-9 órát, vonatoztam 26-ot, a fennmaradó időben pedig szaladgáltam A-ból B-be, szerveztem az ott létünket, és találkoztam a szeretteimmel. Vasárnap estére annyira fáradt voltam már, hogy a haza érkezésünk után lezuhanyoztam, és egyben aludtam annyit, mint egész hétvégén összesen.
