Gyerekkoromban az anyukám sokszor hívott Gyöngyömnek, de legtöbbször úgy, mint  a nagyszüleim, a nagynénéim, a nagybátyáim - egy szóval a családom - Gyöngyikének. És nem csak engem becéztek, hanem mind a hat gyereket kicsinyítő képzősen emlegettek. Orsika, Zolika, Gabika, Gyurika. Egyedül az unokahúgomat hívtuk másképp, mert őt egyszer, amikor megkérdezték, hogy hívják, azt mondta, Kiki. A felnőttek nevettek egyet rajta, és helybenhagyták. Ma is minden unokatesómat így említem, vagy gondolok rájuk. 

Gyerekkoromban nagy volt a szám, szerettem sokat beszélni, és általánosságban mindenről megvolt a véleményem, amit nem is felejtettem el hangosan kifejteni, mert hogy szerettem beszélni, ugye. 

Gyerekkoromban körülvett egy nagy család (igaz, apa nem járt hozzá), mi a nagyszüleimmel laktunk, anyukám két húga és családjaik pedig gyakran jöttek látogatni a szüleiket. Így a mi lakásunk volt a központi hely, ahol mindenki össze tudott jönni. Tartozott hozzá nagy kert, ahol igazán sokat játszottunk. Tartozott hozzá egy domboldal, erdőcskékkel, szánkópályákkal és minden olyan hellyel, ami egy gyerek számára tökéletes.

Gyerekkoromban boldog voltam. Azt hiszem. 

Aztán jött a nagy rendszerváltás, és kezdett minden felborulni, összezavarodni. 

Aztán tini lettem. Igazi lázadó, a világra állandóan mérges és csalódott tini. Akkor azt hajtogattam, hogy nem vagyok Gyöngyike! Gyöngyi vagyok, -ke nélkül. Értse meg mindenki! Anyu megértette, és többet nem hívott se így, se Gyöngyömnek, de mindenki más maradt a Gyöngyikénél. Utáltam. 

Anyu a 2-3 év folyamatos munkanélküli lét alatti átképzés és tanulás után nagy nehezen talált ugyan állást, de közben a nagyapám halála után külön költözünk a nagymamámtól. 

Felborult és megszűnt mind az a biztonság, ami a gyerekkoromban körülvett, és hatalmas zűrzavar vette át a helyét.

A tinikoromat vadság és elutasítás jellemezte, amit a családom nem tudott hova tenni, nem tudta kezelni. Így szépen lassan mindenki elkezdett tartani tőlem, nehogy valami rosszat mondjanak, és elküldjem őket melegebb éghajlatokra. 

Még a nővérem osztálytársai is óvatosan viselkedtek velem, mert nem csak “megmondtam, ha büdös a sz.r”, magasra nőttem, és hozzá jól meg is híztam. Egyszóval nagydarab lettem. Ettől persze még elutasítóbb lettem, hiszen nem csak a külvilágot, de magamat is pont úgy utáltam.

A nagynénéim, nagybátyáim, unokatesóim továbbra is Gyöngyikének hívtak. Akkor is utáltam.

Aztán fiatal felnőtt lett belőlem, a sok bulizás után megtaláltam Danit, és elkezdtem lenyugodni. De eddigre teljesen eltávolodtam a családomtól, és se ők, se én nem tudtam, hogyan kellene visszatérni. Legfőképpen anyura haragudtam, hogy nem szeretett engem annyira, amennyire kellett volna. (Persze ez nem volt igaz, de ez egy másik történet.) Haragudtam, hogy a nővérem mindig többet kap, mint én, vele mindig mindenki kedves, velem meg nem. (Ez viszont igen :-D ) Visszatért a gyermekkori ekcémám, és nem akart elmúlni sehogyan sem. Sebi születése után anyuval annyira megromlott a kapcsolatunk, hogy hónapokig nem is beszéltünk. Nem voltam hajlandó. Aztán jártunk terápiára, ami felnyitotta a szemem, és elkezdtem foglalkozni a pszichológiával. Ennek több mint 16 éve, ami alatt sok mindent megértettem, feldolgoztam és el is engedtem. Már nem haragszom a világra, és nem is akarok mindent mindenkinek megmondani Legalábbis nem nagyon és nem mindenkinek :-)

Innentől már nem utáltam, hogy a családom Gyöngyikének hív. Azt viszont egyre jobban, hogy anyu nem. Hogy nem szólít már Gyöngyömnek. 

Eltelt nagyon sok év. 

A legtöbb felnőtt, aki Gyöngyikének szólított, már nincs velünk. Se a nagyszüleim, se a nagybátyáim, se anyu, akinek tegnap lett volna a 77. szülinapja, és napra pontosan 1,5 éve ment el. És ami friss, hogy szeptemberben egy gyors lefolyású betegség után aránylag hirtelen elment az egyik nagynéném is – anyu idősebbik húga –, akinek pont tegnapra esett a temetése.

Tőlük már sosem fogom hallani, ahogy Gyöngyikének szólítanak, anyu meg Gyöngyömnek. Hiányzik, hiányoznak rettenetesen.

Igazság szerint már csak egy nagynéném - anyu másik húga - él ebből a generációból, remélem, ő még sokáig velünk lesz. Amikor felhívom őt, mindig nagyon várom, hogy megszólítson, mert olyan jó tőle hallani: Szia Gyöngyikém!

(Azért ezek után senkinek eszébe se jusson Gyöngyikének szólítani! :-D)