Ma életem legnagyobb meglepetésében volt részem.

Reggel voltam egy szabadtéri bambi edzésen, majd a Nyugatiban találkoztam Danival, aki Németországból hazafelé felvett engem is. :-) Itthon közölte, hogy a német órám után hirtelen alakult egy kis program. Egyáltalán nem volt kedvem menni, örültem, hogy a hét után itthon maradhattam egy kicsit, mielőtt kimegyünk Lucáért a reptérre.

Dani azonban nem tágított, és nagy kínlódások árán bepakolt engem és a kicsiket az autóba, és útnak indultunk.

Közel egy óra autózás után a 12. kerületben találtam magamat a Diana út tetején, ahol gyakorlatilag az összes bambis barátom várt rám egy kertkapu mögött, hogy elbúcsúztassanak. Azt hittem, megáll a szívem, hogy aztán kétszeres ütemben verjen tovább, nevettem, sírtam, és remegtem, miközben nem mertem kiszállni az autóból, mert nem voltam biztos benne, hogy nem kezdek el zokogni. 1-2 hónapja próbálok nem arra gondolni, hogy itt hagyom a legjobb barátaimat, akik az elmúlt években a legtöbb vidámságot ösztönzést, bátorítást nyújtották. 

Életem legjobb társaságát kell itt hagynom. Ha valamit sajnálok, és nem szeretnék magam mögött tudni, akkor az, ez a közösség. És tudom én, hogy ez nem a világ vége, és még fogunk találkozni, de két hét múlva magam mögött hagyom a velük eltöltött mindennapi életet. Ezt egyenlőre nem tudom elképzelni. Még szerencse, hogy július végén haza jövök, és újabb 10 napot tölthetek el velük. A kiköltözésnél már csak azt várom jobban. �