Tudtam hogy nehéz lesz, hogy állati nehéz lesz. 

Utálok siránkozni, és panaszkodni olyan dolgokon, amikért én magam tehetek a legtöbbet, és most elakadtam.

Itt vagyok 43 évesen, mondhatnám nyelvtudás nélkül, munka nélkül 4 gyerek anyjaként egy idegen országban. 

Igen, én akartam jönni, és nem, nem bánom a döntésem. 

Igen, Dani itt van velem, és ő megadja azt a támogatást, amivel ezt az átmeneti időszakot át tudom vészelni. 

Amire nem számítottam, az a bezártság érzése. 

Amire számítottam, az a tehetetlenség, kiszolgáltatottság érzése. 

Mindkettő ezerrel támad. Úgy érzem, le vagyok bénulva, és alkalmatlan vagyok bármilyen feladat megoldására. Nincs kedvem se hozzá. Itt áll a dobozhalom a nappaliban, a szobákban, a közlekedőkben, és nincs erőm kipakolni azokat. 

Terveim vannak, hogy jógázom, edzek és csinálom a kézenállás projektemet.

Hogy hosszan kutyát sétáltatok, és berendezem a házat, ágy takarót és párnát varrok. Hogy játszom a gyerekkel, és németet tanulok.

És mindebből csak időnként villan meg valami. Időnként kipakolok egy-egy dobozt, a helyére viszem a dolgokat, elrendezem szépen. Időnként jógázom egyet-egyet, vagy edzek egy kicsit. Egyszerűen nincs sem kedvem, sem erőm semmihez, rosszabb esetben el is alszom napközben. 

És akkor Dani vagy Luca megemlítenek valamit otthonról, hogy éppen mi is történik, és azonnal az villan be, hogy jó helyen vagyok. Jó helyen kell, hogy legyek!

Aztán Danival ma meg volt az első igazán nagy veszekedésünk. 

Már reggel éreztem, hogy valami nem stimmel, valami rossz közeledik. Mondtam is neki délelőtt, amikor lejött a dolgozó szobából szünetet tartani. Megsimogatott, és megnyugtatott, hogy rendben lesz minden, nehéz időszak áll előttünk. Hümmögtem rá valamit, hogy igen tudom. Aztán Dani felment dolgozni, én meg lent maradtam a gondolataimmal. 

Nem sokkal azután robbant a bomba, hogy Momóék hazaértek a suliból. Én félreértettem Dani viselkedését, ő meg kiakadt rajtam. Az ilyen jellegű nézeteltéréseinket általában gyorsabban és kevéske fájdalom árán szoktuk rendezni, de én most kicsit másképp reagáltam mindenre, és így inkább elhagytam a terepet. Pár perc múlva Dani utánam jött, hogy elsimítsa a bajt, de az inkább olaj volt a tűzre, és csúnyán, hangosan kiabálva összevesztünk, aminek az lett a vége, hogy Dani mérgesen visszament dolgozni, én meg magamba roskadva bőgtem. Nem is emlékszem, mikor kiabáltam ennyire vele. Később persze kibékültünk, egymástól bocsánatot kérve elrendeződött minden. 

A feszültség bennem, a bizonytalanság, a tehetetlenség érzése továbbra is velem maradt. Éreztem már magam egyszer régen így. Akkor egy barátnőm rángatott el koncertekre és jógázni, akkor az mentett meg a depressziótól.

Most magamnak kell kirángatnom magam ebből a helyzetből, bár nem gondolom, hogy ugyanott tartanék, ahol akkor.

A kérdés az, hogy mikor sikerül túllépnem a korlátaimon. Mert csak utána lesz jobb, bárki bármit is mond.