Jelentem, Momónak annyira tetszett a keddi Naturtheater-es előadás, hogy még mindig arról áradozik, valahányszor eszébe jut. Ami azért elég sűrűn van. :-)
Pénteken reggel Sebi hazatért a magyarországi vizitúrájáról, és magával hozta az egyik jó barátját, Jankát. Sajnáltam őket, mert majdnem 2 órát késett a vonat, ami az éjszakai utazásnál elég sok tud lenni, főleg, ha nem alszik semmit az ember egész éjjel. Mára azért már alaposan kipihenték az utazást az ilyenkor szokásos tini ritmussal. Éjjel sokáig dajdajoznak, másnap délig alszanak.
Pénteken még az is kiderült, hogy Dani munkájában nagyobb változások várhatóak, de erről majd később, akkor amikor aktuálissá válik majd.
A hétvége a vendégeskedések jegyében telt. Szombaton Dani két kollégáját vártuk vacsorára. Az egyik Stefán magyar származású, de már itt született, és magyarul erős akcentussal beszél. Dani az ő házának alagsori kis lakásában lakott az elmúlt fél évben, és közelebbi barátságot is kötöttek egymással, amit szeretnénk a jövőben is megtartani. A másikuk egy magyar srác volt, akinek Magyarországon él a családja, és elmondása szerint nem tervez hosszabb távon Németországban élni, de azért már több éve itt van. Természetesen az este egy része a munkáról, és hasonlókról szólt, de szerencsére Dani sokat mesél a jelenlegi munkakörnyezetéről, kollégáiról, ezért nem volt teljesen kínai(német) a téma. � Kellemesen telt el az este, amit aztán nagyobb villámok szakítottak félbe, mivel Stefánék nem akartak viharban haza autózni. Vacsora után gyorsan szedelőszködtek és sietve távoztak.
Előttük azonban volt egy meglepetés vendégünk egy magyar személyében, aki itt tanít németet. Dani egy másik magyar kollégája (Laci) találkozott vele egy benzinkúton még a hét elején. A srác éppen tankolt, amikor a tanár bácsi észrevette, hogy magyar rendszámú autója van, és odabaktatott hozzá. 20 perccel később Laci már hívta is Danit, és elmesélte, hogy találkozott valakivel, akire valószínűleg pont szükségünk lehet. Dani megörült a hírnek, tárcsázta is a kapott telefonszámot, és kisebb egymás kerülgetése után szombat délelőtt sikerült is fixálni, hogy hétfőn eljön hozzánk, és meg tudjuk beszélni, mik a lehetőségeink. Így aztán kissé meglepődtünk, amikor szombat dél körül ismét csörgött Dani telefonja, és ismét a tanár bácsi volt a vonal másik végén, azzal, hogy ő igazából most is ráér. Mi kaptunk az alkalmon, azonnal rábólintottunk, így hát jött.
Emberünk tehát - akit egyébként Sándornak hívnak - itt, és a közeli Böblingen városban immár 30 éve tanít németet bevándorlóknak állami finanszírozással. A támogatással folyó tanfolyamok 100 órás etapokra vannak felosztva, és 7 egymásra épülő kurzus van. A menekültek számára ingyenes, az EU-n belülről érkezőknek 300 euró/100 óra, az EU-n kívülről érkezőknek kicsit drágább az állampolgárság megszerzéséhez szükséges tudásanyag. Ez azt jelenti, hogy körülbelül 1 naptári év alatt megy le a teljes tanfolyam, napi 5 óra német órával, minden szünettel, és kihagyással számolva. Ez mind szépen és jól hangzik, nagyon meg is örültem a lehetőségnek, de sajnos úgy néz ki, hogy a tanfolyamok teljesen tele vannak, és nincs több hely rajtuk. Sándor megígérte szombaton, hogy utána néz, mi a helyzet pontosan, és tudnék-e esetleg csatlakozni mégis egy szeptemberben induló kurzushoz. Tehát most várjuk, hogy el teljen a mai nap, és én lerágom a 10 körmöm, hogy legyen hely. De ha esetleg nincs, akkor szerintem elkezdem magánban Sándorral, és jelentkezem a legközelebbi csoportba, ahol még van hely.
Sebi számára azonban egy instant megoldás kellene, hiszen elviekben szeptembertől ő a böblingeni waldorf iskolában folytatja a tanulmányait, és addigra kell, hogy legyen egy kis használható német tudás az agyában. Oda egyébként csütörtökön megyünk majd megismerkedni velük.
A szombatunk tehát elég informatívan telt el, és utána még jött a vasárnap, amikor is az említett kolléga, Laci és családja látogatott meg minket délután. Itt 3 gyerkőc van, a legnagyobb 14 éves, aki még Magyarországon született, a többiek azonban már Némethonban, ők 10 és 7 évesek. Ők nem itt laknak Weil der Stadt-ban, hanem a szomszédos - kb. 4 km - re lévő Malmsheimben. Jó érzés volt találkozni, és elbeszélgetni velük. Ők 12 éve élnek itt, és megerősítették bennem azt a hitet, miszerint menniyre élhető ez az ország, mennyi lehetősége van egy gyereknek, felnőttnek egyaránt, és mennyivel másképp állnak az oktatás kérdéséhez is. Jó volt kedves emberekkel megismerkedni akikkel, ha nem is gondolkodunk hasonlóan, de nyitottan állnak a világhoz, és az életük nem a stresszkezelésről, nem a túlélésről szól, hanem arról, hogy igenis élvezik, azt ami körülveszi őket. Ennek megfelelően vidáman és felszabadultan állnak a megoldandó feladatok elé, ami nekem most nagyon jól jött, inspirálóan hatott rám. Remélem velük is ki tudunk alakítani egy hosszú távú jó kapcsolatot.
Vasárnap este aztán beütött az a villám is, amire már 2 hete számítottam. Momó nekiállt sztrájkolni, hogy neki miért is kell iskolába mennie, amíg a többiek addig alszanak, amíg akarnak, és azt csinálnak egész nap, amit jól esik. Erre mondtuk, hogy igazából neki a legjobb, mert nem unatkozik itthon egész nap. Nem segített :-)
De aztán szerencsére ma is úgy jött haza, hogy élvezte a sulit. Sőt, ma még segített is egy osztálytársának elvégezni egy feladatot, amit nagyon élvezett.
