2 hete, hogy Magyarországon vagyok, és teljesen másképp érzem magam, mint amire számítottam, másképp alakulnak a dolgok is (de ezt igazából már meg is szokhatnám).

Szóval eleve az út sokkal jobb, kellemesebb volt, mint az várható lett volna két szinte teljesen idegen, más korú, és érdeklődésű embernél. Sándorral, a német tanárral reggel 8 órakor indultunk a házunk elől, miután lazán és könnyedén bedobtuk a szedánjába a teljes csomagtartót kitöltő tévéje mellé a bringámat is. Az időjárás megint nem kímélt minket, az út elején kegyetlenül sütött a nap felülről a szélvédőn, majd később hatalmas vihar felhőkön keresztül kellett jönnünk, de végül délutánra teljesen vállalható lett a hőmérséklet. A 9 órás úton Sándorral végig beszélgettünk, így kaptam egy képet arról a világról, ahova éppen szeretnék beilleszkedni. Mivel ő 30 éve él Németországban, és ott végig tanított, nagyon sok mindent tudhattam meg tőle arról, hogyan is működik a rendszer. Sándor Tatabányán lakik, ezért megkértem Gyuri barátomat, hogy amennyiben az lehetséges, jöjjön el értem oda, és vigyen tovább Pestig. Lehetséges volt. :-) 

Zseniálisan sikerült kiszámítanunk a találkozó időpontját, mert körülbelül negyed órával ért oda Gyuri hamarabb, mint mi. Amikor megláttam, szinte a nyakába ugrottam, olyan jó volt látni őt. Teljesen felpörögtem, hogy végre találkozom azokkal az emberekkel, akik az utóbbi pár évben a mindennapjaim részévé váltak, és most hiányoztak. 

Úgy számoltuk ki a menetidőt, hogy a 19:30-as “szent szerdai” mobility órára odaérjünk, így nagyon elégedett voltam magunkkal, hogy ezt teljes mértékben sikerült teljesítenünk. Elrendeztük a bringámat, kipakoltuk a csomagjaimat, és mentünk az órára, majd utána Zsuzsi barátnőm autójába pakoltam be, ő vitt végül házhoz. (A bringát a Nyugatiban hagytam). 

Így történt, hogy 3 megállással, az indulás után több, mint 14 órával értem végül Gödre. �

Múlt héten volt az a tábor, amit alig vártam, hogy ott lehessek, a Bambi tábor. Itt harmincegynéhányan voltunk, nagyrészt barátok, akiket ez a mozgásforma hozott össze kb 3 éve. 

Nógrád megyében, Terényben, egy viszonylag nagy telken áll néhány parasztház, amit a tulajdonosok berendeztek korabeli módon, 2-4 ággyal házanként. Tartozik hozzá egy közös tágas konyha, szép terasszal, és egy gyakorlóterem, ami viszonylag nagyobb, félig zárt, de nem fűtött, és eredetileg pajta volt. Nem csak mozgásos táboroknak, hanem különböző rendezvényeknek, nagyobb társaságoknak is nyitva áll a pihenéshez, feltöltődéshez, a neve Noha Terény. (Ez itt a reklám helye :-D) 

Pár éve már mindig ide jövünk táborozni, és megszerettük minden hibájával, szépségével együtt. Itt töltöttem a múlt hét végét, és ezt a hétvégét is, mivel csütörtöktől az Astanga képzés záró tábora is itt volt. (És vasárnap óta elmondhatom magamról, hogy astanga oktató is vagyok. JUHÚÚ! )

A két tábor közötti 3 napon pedig Gödön a házunkban voltam, és igyekeztem segíteni a kiadás előrehaladását, miközben szorgalmasan jártam az órákra is :-) 

Olyan hullámvasútra ültem fel az elmúlt napokban, amire egyáltalán nem számítottam. 

A Bambi táborban nem éreztem úgy magam, ahogy szoktam, nem tudtam felszabadulni, és nem éreztem azt, hogy jó helyen vagyok. Mindenen el tudtam volna sírni magam, és olyan dolgokon is morogtam, ami teljesen hülyeség volt. Szerencsére a társaság legtöbb tagja úgy látta, hogy valami van velem, és inkább támogatni próbáltak, mintsem megsértődtek a megszólalásaimon. A tábor után aztán végképp kiborultam, vasárnap és hétfőn sokat pityeregtem és agyaltam azon, mi is történik velem. Végül a sok-sok beszélgetés után sikerült megfogalmazni az elmúlt napok, hetek érzéseinek okát.

Van egy barátnőm, aki táncol, és az együttesével sokszor hosszú, akár 8-10 hónapos turnékra mennek. Ő azt az időszakot, amikor még nem látja tisztán, hogy mi is lesz az úton, de már félig ott van, úgy éli meg, mintha vákuumba kerülne, mert se az itthoni életét nem látja, se a külföldi létében nem biztos még. Ezért akárhányszor is megy el, mindig van egy ilyen nagyon bizonytalan időszaka, amíg hozzá nem szokik a turné körülményeihez, és maga mögött nem hagyja az itthoni életét.

Hát körülbelül én is így voltam/vagyok ezzel. 

Volt egy igazán - ha csak magamat nézem - szuper jó életem munkával, barátokkal, elhivatottsággal a jóga és a mozgás iránt, amit taníthattam is. 

Aztán elmentem egy idegen országba, ahol a hétköznapjaim hirtelen visszaváltoztak a 15 évvel ezelőttire, amikor “csak” a háztartás és a gyereknevelés töltötte ki a mindennapjaim. Közben a terveim megvalósításának elkezdéséhez hónapokat kell várnom, mert a nyelvtanfolyamra csak októbertől tudok majd járni, tehát azt a kinti életemet még nem tudom elkezdeni, ami kell a tervek megvalósításához. Így jött ki az, hogy a régit már feladtam, de az újat még nem kezdtem el, és egy légüres térben lebegek. Aztán “kirángattam” magam ebből a létből is (és valljuk be őszintén, futva rohantam vissza), hogy újra a megszokott közegemben legyek és újra magabiztos lehessek. Legnagyobb meglepetésemre azonban már ez sem az volt, mint amiből eljöttem, mert a négy hét alatt itthon is változott sok minden. Például a gödi házra már nem tekintek úgy, mint az otthonomra, csak egy házra, amivel most sok gond van, amit kezelni kell. Már nem az én ízlésem szerint vannak a bútorok, a színek, a formák. Már nincsenek itt a számomra kedves tárgyak, emlékek, ez már nem az otthonom, csak ahol alszom, amikor itt vagyok. A Bambi tábor sem olyan volt, mint amire számítottam, ott is sok új dolog van, sok új irány, sok új bambi. 

Nehéz volt ezt kezelnem, nem is értettem mi van velem ott, hiszen azt gondoltam, ott abban a közegben tudok majd igazán jól felszabadulni, helyette ott voltam a mélyponton. Aztán a két tábor között megint történtek események, amik az eredeti terveinket más irányba viszik, azokon is alakítani kell, sok mindent újra kell gondolnunk.

Így aztán sok-sok sírás és beszélgetés segítségével sikerült megfogalmaznom, mi az ami megborított, és minél pontosabban meg tudtam fogalmazni ezeket, amiket most leírtam, annál jobban is voltam. Az astanga táborra már úgy éreztem elég jól sikerült visszanyerni önmagam, és mostanra már teljesen úgy érzem, tudom merre vagyok arccal előre, és alig várom már, hogy ismét otthon legyek a családommal a Malomban.

Összességében az elmúlt 5-6 hét kissé homályba veszik, olyan, mintha vízen keresztül látnám az eseményeket. 

Előttem van még egy szombat-vasárnapi kenu túra, (ami most a Duna magas állása miatt nem is biztos, hogy kenu túra lesz - ez is változik) amire Dani Momóval és Gegivel pénteken érkezik majd. Ezt a hétvégét Momó itteni osztálytársaival, és családjaikkal fogjuk eltölteni, hogy aztán hétfőn végre elinduljak haza.