Mindenki azzal biztatott minket, hogy Momó és Gegi gyorsan megtanulnak majd németül, és évvégére ha nem is anyanyelvi szintű, de magabiztos folyékony nyelvtudással rendelkeznek majd.

Hát majdnem. 

A legáltalánosabb tanács az volt, hogy nézzenek sok mesét a német csatornákon. Mivel háttérzajnak eddig sem ment a tévé, mesét is ritkán nézek szóval, ezt alapból elvetettem.

Nyilvánvalóan az iskola a nyelvtanulás színtere, így nem is aggódtunk (amúgy most sem különösebben). Arra azonban nem gondoltunk, hogy ez akkor működik igazán, ha a napok nagy részét az iskolában töltik. Viszont 7:40-kor kezdődik a suli és 12:00-kor már jönnek is ki, hogy a nap további részét otthon töltsék.

Ekkor jöttünk rá, hogy ami igazán segítene, az a napközi lenne, amiről több szempontból is lecsúsztunk. Azon túlmenően, hogy az nem az iskolához tartozik, hanem önkormányzati, és fizetős (elég borsos ára van), már hely sem volt benne. Mire eljutottunk odáig, hogy esetleg valahova sportolni küldjük őket, Daninak már bizonytalanná vált az állása, ezért nem mertük bevállalni azt a költséget.

Így aztán a gyerekek csak délelőttönként voltak nyelvi környezetben, ami arra ugyan nem volt elég, hogy teljesen megtanuljanak németül, de arra igen, hogy beilleszkedjenek. 

Momónak például egészen sokáig tartott, és fájdalmas volt hallani, hogy még decemberben is T/3-ban beszélt az osztályáról, magát teljesen külön választva tőlük. Amikor aztán először beszélt T/1-ben, oda-vissza voltam a boldogságtól (kb azóta érlelődik, hogy befejezzük a Kaukázusi szerepléseit). Ez már a tanév második felében volt, és szerencsére azóta Momó nagyon megszerette a sulit, azt sem bánva, hogy csak július végén kezdődött a nyári szünet.

Gegi viszont gyorsan beilleszkedett, és jó ideje már van egy komolyabb barátja is.

Elliott 1 évvel fiatalabb Geginél, és több, mint egy fejjel magasabb nála. Végtelenül szelíd kisfiú sok-sok lelkesedéssel és türelemmel Gegi iránt. A barátságuk azzal kezdődött, hogy a nyelvi akadályok leküzdésére ugatva beszélgettek a suliban. (A részleteket fedje jótékony homály :-D )

Elliott anyukája amerikai, apukája német, és otthon angolul beszélnek vele, így neki sem német az anyanyelve, ráadásul a covid miatt csak 1 évet tudott oviban tölteni, ahol nagyjából megtanulta a nyelvet, így neki sem volt könnyű ez az első év.

Júniusban Elliott anyukája - Melissa - bemutatkozott nekünk, és megbeszéltük, hogy a nyár folyamán Gegi majd átmehet hozzájuk játszani. 

Miután hazajöttünk a nyaralásból, Gegi ment is Elliotthoz, és egy egész napot együtt töltöttek, ami annyira jól sikerült, hogy a következő héten Elliott jött hozzánk. Ezen a héten kedden Gegi és Momó ment tegnap pedig megint Elliott jött. Hallgattam, ahogy beszélgettek, játszottak németül, a világ békéje volt az övék, mindenfajta akadály és gátlás nélkül. A nap egyik felét kinn töltötték a szigeten, a másik felét pedig Gegi szobájában, csukott ajtó mögött. Momó időnként csatlakozott hozzájuk, de a nap nagy részét kettesben töltötték tegnap is és a múltkor is. Amikor Melissa megérkezett, akkor sem zavartatták magukat különösen, folytatták a játékot. Melissával mindkét napon még egy jó 30-40 percet beszélgettem, mire Elliott felállt, és elindultak. 

Lehet, hogy nem beszélik a fiúk folyékonyan ugyanazt a nyelvet, de az biztos, hogy ez a barátságaik kialakításában egyáltalán nem játszik szerepet. Gegi a hozzá hasonló alapvetően szelid, de lendületes gyerekekkel barátkozik; legyen az olyan pici és nagy dumás mint Mirkó, vagy nagyobb, és kicsit hallgatagabb, mint Elliott. 

Ami igazán számít, az belülről jön függetlenül helytől időtől, de legfőképpen a nyelvtől. 

Tavaly, amikor eljöttünk nem mi voltunk az egyetlen család az iskolánkból, akik úgy döntöttek, kicsekkolnak. Gegi akkor volt utolsó éves ovis, és volt egy nagyon jó barátja, Mirkó. Ő és családja már előtte is nagyon izgalmas, kalandos életet élt, de akkor ők úgy döntöttek, Új-Zélandra mennek. A tervet meg is valósították, nem sokkal utánunk ők is elindultak. Azóta Gegi kevés régi barátjával tartja a kapcsolatot, de Mirkó köztük van. Rendszeres időközönként nyújtja be hol Gegi, hol Mirkó az igényét egy beszélgetésre. Hétfőn éppen Mirkó volt a soros, így keddre össze is hoztuk a randit. 

A kihívás az, hogy amikor náluk este van, akkor itt reggel, és így eléggé korlátozottak a lehetőségeink. 

Tehát ma reggel fél8kor ébresztettem Gegit pedig nyári szünet van. (Meg is kérdezte, hogy menni kell iskolába?  :-) ) Amikor emlékeztettem, hogy Mirkóval van randija, azonnal kipattant, felöltözött, megreggelizett, és már sorban is állt a laptopért. Az tuti, hogy máskor nem szokott ilyen gyors lenni 😃

Először Mirkó apukájával beszélgettünk, kérdeztem, mikor terveznek hazajönni először. Azt mondta, a családi kupaktanács 3 évben egyezett meg, amiből egy most telt le, és bár még lett volna mit mondanunk egymásnak, a fiúk gyorsan megunták az uncsi felnőtt dumát, és Mirkó hamar meglépett az ő eszközével. Innen aztán nem volt megállás, majd 2 órát tolták. Meséltek, mutogattak minden félét egymásnak - Mirkó pl egy igazi nagy motorral indított -, sztorikat találtak ki, amiben egymást irányították, és ki tudja még mi minden történt Gegi szobájában velük. Az biztos, hogy Gegi nem jött elő, és az is, hogy nagyon hangos és vidám hangok szűrődtek ki a szobájából.

Végül az esti lefekvés vetett véget a traccspartinak. Illetve az, hogy Mirkónak elfáradt a szája. :-D

Lassan vége a nyárnak, pedig még csak most kezdődött. 

Legalábbis augusztusban már így szoktam érezni, ahogy most is.

Tavaly ilyenkor a gyerekeknek már több, mint 1 hónapja tartott a nyári szünet, és már egy hónapja itt laktunk. 

Aztán eszembe jut, hogy most még nincs 2 hete, hogy elkezdődött a vakáció, és van még egy hónapjuk szabadon.

A nyárvégi érzésembe belejátszik az is, hogy túl vagyunk a Bambi táboron és voltunk már családilag nyaralni is, hogy azután Dani elmenjen dolgozni. Olyan, mintha szabadságon lett volna, és most lett annak is vége.

Aztán eszembe jut, hol is voltam (Gödön) és hol is tartottam tavaly ilyenkor - éppen másztam ki a gödör aljáról. Legalábbis azt hittem, hogy az lesz a gödör alja. És most is úgy gondolom, nekem az volt a mélypont, bár a többieknek korántsem, nekik később jött, és azt hiszem, azóta ment is. 

Amikor tavaly június végén Danival elindultunk erre az útra, megbeszéltük, hogy bármi is lesz, felkészültünk mindenre, amit kaphatunk, együtt végigcsináljuk. Minden külföldön élő barátunk arról számolt be, hogy az első 1 -1,5 év a nehéz, aztán a többi jön magától (vagy legalábbis könnyebben). Arra gondoltunk, nehéz lesz az iskoláztatás, nehéz lesz egy idegen országban jól éreznünk magunkat, nehéz lesz nekem nyelvtanfolyamot találni, amit fizetni is tudunk, nehéz lesz barátok és család nélkül élni a mindennapokat, nehéz lesz a kicsiknél megőrizni a magyarságot, stb.

Nehéz volt, állati nehéz. De nem a fent felsoroltak, mert a hétköznapok olyan természetességgel jöttek és mentek, mintha mindig itt éltünk volna. 

A kicsik szépen beleszoktak a suliba, barátokat szereztek, és jól érzik magukat. Járnak magyar iskolába is, ahol szintén végtelen kedves tanárokkal dolgozhatnak. Sebinek még ugyan van mit helyezkednie, de ő is elvégezte a 10. évfolyamot brutálisan sokat fejlődve németből és angolból. Luca megtapasztalta és ügyesen lavírozta végig a 12. évfolyamot egy sikeres német előrehozott érettségivel, szuper jó bizonyítvánnyal a kollégiumi élet mellett. Végtelen büszke vagyok minden gyerekemre!

A szomszédaink szuper cuki emberek, akikkel leginkább kutyasétáltatás közben szoktunk beszélgetni. A Malom tulajdonosával is nagyon jól kijövünk, ők is nagyon támogatóak. 

Gyorsan találtunk nekem nyelvtanfolyamot tanfolyamot, (ezt ugye Sanyi, a némettanár közbenjárásával, ami óriási könnyebbséget jelentett) saját magamat is meglepve, hogy elsőre, csont nélkül sikerültek a vizsgáim. 

Dani eszméletlen mentális erővel vitte végig az álláskeresést, az interjúkat, és a mindennapokat, amikor én magam alatt voltam akkor engem is támogatva. Szeretném hinni, volt részem abban, hogy ezt az erőt elő tudta csalni magából, de akárhogy is, a munka oroszlánrésze az övé volt, ahogy most is az, amíg én nem találok újra magamra.

Mindent egybevetve eddig csak kedves, segítőkész emberekkel találkoztunk.

Ami az elmúlt egy évben az egész életünket ingoványossá tette és alapjaiban keserítette meg, az a bizonytalanság volt, és erre nem tudom, hogy fel lehet-e bárhogy készülni. Azzal, hogy ez most megszűnt, olyan súly került le a vállunkról, amit nem is lehet ilyen egyszerűen félretenni.

Most tartunk egy év itt élésnél, és mind anyagiakban, mind mentálisan, mind fizikailag elértük a határainkat. Sőt, van amit még kijjebb is lökdöstünk, tehát úgy érzem, ennél többet nemigen tudnánk elviselni. 

És hogy velem mi van most, mit csinálok?

Én újratervezek, mint az elmúlt 1 évben annyiszor, de annyiszor. (Mert valamit mindig kitalálok, amit aztán nem viszek végig, de ez egy másik sztori.) 

Szóval így nyár vége felé…. pontosabban az új időszámítás miatt a nyár közepe felé köszönjük jól vagyunk, már látjuk az alagút végét, ami nincs is olyan távol…. azt hiszem. 

Ugyanúgy, ahogy Daninak, nekem sem a kedvenc elfoglaltságom a futás, de be kell látnom, hogy egyre jobban esik. Ezért időnként egyedül is elmegyek az edzési napokon kívül, mert úgy érzem, bennem maradt még néhány kilométer. Amikor együtt futunk, általában Dani mellett pattogok, mert kicsit gyorsabb lenne a saját tempóm. Ez elég viccesen néz ki szerintem, de őt szerencsére nem zavarja. 

Ugyanakkor megtanultam “helyesen futni”. Legutoljára 2,5 éve volt térdficamom, amiből nagyon nehezen jöttem ki, ezért nem is nagyon futottam az elmúlt időkben. Valahányszor neki indultam, mindig térdfájdalom lett a vége, így nem erőltettem tovább. Olvastam 1-2 könyvet, és tanultam sokat a futás mechanikájáról, így tudtam, hogy nem jó a technikám, ezért jött vissza rendszeresen a fájdalom. A Danival való lassabb futást így arra használtam, hogy megtanuljam a jó technikát. Régen mindig a sarkamat tettem le először, és nem a “macskatalpamat”, pedig ez utóbbit kellene úgy, hogy a sarok szinte nem is érinti a talajt. A térdfájdalom elkerülése miatt elkezdtem így futni, aminek az lett az eredménye, hogy az első futás után bedurrant a vádlim, a második után azt hittem, hogy leszakad minden egyes lépéskor, a harmadik és negyedik futás után még mindig csillagokat láttam, de mivel Danival menni kellett, így nem volt választásom, futottam. Szép lassan aztán szerencsére a vádlim is hozzászokott az új terheléshez,  a “lábujjhegyezéshez”, és már egyáltalán nincs izomláz. A bónusz pedig, hogy szépen formálódik a vádlim, aminek felettébb örülök, mivel eddig nem nagyon büszkélkedhettem ezzel az izommal. 

Szóval, most már időnként egyedül is elmegyek futni, mint például tegnapelőtt, amikor nem csak 11 fok volt, de szemerkélt az eső, és még a szél is fújt. Ráadásul a fennsíkon, ahol futni szoktunk, rázendített az eső, már nem csak szemerkélt, hanem rendesen zuhogott, így aztán muszáj voltam begyorsítani, hogy minél hamarabb hazaérjek. Azon a fajta helyen voltam éppen, ahol semmi mást nem tudok csinálni, csak tovább menni. Itt nincs semmi, csak megművelt terület és erdősáv. Mire hazaértem bugyiig eláztam, és hiába futottam 7 km-t, nagyon jól esett a meleg zuhany. 

A bosszantó az volt, hogy a telefonom GPS-e megadta magát, és nem tudta lekövetni az futás adatait, így hiába futottam jó átlagot (6,10 perc körülit), bizonyítani nem tudom, csak ezzel a 2 képpel. :-D

De azért ez megtörtént, esküszöm!

Decembertől vettem észre Danin, hogy ijesztő az egészségi és lelki állapota, ezért elkezdtem unszolni, hogy kezdjen el végre mozogni, mert a túl sok ülőmunka és a stressz előbb utóbb megbosszulja magát. Április elején végre beadta a derekát, és elkezdtünk együtt futni, erősíteni és jógázni. Felépítettünk egy rendszert, amiben hetente kétszer futunk egy órát, egyszer astangázunk, (a hatha jóga egy formája: meghatározott sorozatok, amiből az első célja a fizikai test megtisztítása) és egyszer erősítünk. 

Légzési nehézségek miatt kezdtük úgy a futást, hogy 10 perc kocogás után 5 percet sétáltunk, majd minden alkalommal kevesebb volt a séta, és több a futás. Most ott tartunk, hogy 20 perc futás után sétálunk 2-3 percet, ami után újra futunk. Van, hogy már nem is állunk meg többet, van, hogy még egy szünetet beiktatunk, ez attól függ, milyen az idő, mennyire vagyunk fáradtak, stb. Volt olyan is, hogy többször kellett sétálnunk, mert olyan magas volt a páratartalom, hogy nem kaptunk levegőt, és volt olyan is, hogy végig könnyed, gyors volt a futás, és csak a biztonság kedvéért sétáltunk 1,5 percet. Persze, amikor megkérdezem Danit, van-e kedve futni, természetesen még mindig a “Nincs” válasz érkezik szinte azonnal. De azért szó nélkül jön, és nyomja. 

Az astanga is folyamatosan fejlődik Daninál, egyre könnyedebbek az ászanák, és lassan-lassan kapja az újabbakat is, hogy a teljes sorozatig eljussunk. Az egyik utolsó ászana a Sirsasana, vagyis a fejenállás. Ez sok szempontból is fontos póz, de amiért én a legjobban szeretem, hogy megtanít más szemszögből látni a világot, mint ahogy előtte láttuk, és megtanítja, hogy amit nem értünk, vagy nem tudunk irányítani, gyakorlással az is elérhetővé válik.  A jógázáshoz tartozik a meditáció is, aminek hatása szintén kézzel fogható Daninál. Az egyik első alkalommal sikerült megszabadulnia egy óriási adag frusztrációtól, ami azóta sem tért vissza köszönhetően a rendszeres jógának, mozgásnak és elmélyedéseknek.  A non plusz ultrája az astangázásainknak, hogy így Dani nekem is tud segíteni a kettes sorozat egyes ászanáiban, ráadásul némelyikben olyan ügyesen, mint egy képzett oktató. Szóval már önmagában ez tiszta haszon. :-) 

Az erősítő edzések mindig viccesek, mert minden második alkalommal most már Sebi is részt vesz, és együtt nyomatják a “Jaj, ez már nem megy”, vagy a “Minek ezt, tök felesleges” , vagy a “Most már elég lesz!” dumájukat a nyögések és grimaszok vágása mellett. :-D Sebi ráadásul időnként meg is makacsolja magát, és minden rábeszélő képességemre, vagy szülői szigoromra szükségem van, hogy rávegyem a feladat folytatására. Dani általában ilyenkor csak vigyorog, esetleg próbál nekem segíteni (bár azt hiszem ilyenkor jobban járnék, ha nem tenné...). Én önmagában ettől lefáradok...

Van egy “A” és egy “B” napi edzésterv, amiben az egyik súlyzós, és saját testsúlyos gyakorlás, a másik inkább mobilizálós, de ott is kap hangsúlyt az erősítés is. 

Mostanra nem csak az izomláz okozta fájdalom lett kevesebb, de kilókban is látszódik az eredmény. Ami viszont a legfontosabb, hogy mentálisan is van hatása a rendszeres mozgásnak és meditálásnak. Több olyan helyzet is adódott mostanában, amit Dani egészen másként kezelt (vagy éppen nem kezelt sehogy), mint 2-3 hónappal ezelőtt. Sőt, szerintem én jobban ki tudok borulni, és nagyobb szükségem van az ő kiegyensúlyozó segítségére, mint neki az enyémre. 

Általánosságban tehát sokkal nyugodtabb annak ellenére, hogy még mindig nem talált állást, pedig már igen csak szorít az idő. Bízom benne, hogy ez a koncentrált nyugalom az interjúknál is látszódni fog, és hamarosan lesz eredménye is.

15-én, szombaton volt a német B1 szintű nyelvvizsga (DTZ), ezzel véget ért az 5 hónapos intenzív tanfolyam, amire október eleje óta jártam.

A vizsga 2 nagy részből állt, de három kategória van a pontozásnál.

Először egy 25 perces szövegértés volt, a régi jó magnóhallgatás. Aztán egy 45 perces olvasás- szövegértés rész jött, végül pedig 30 perces levélírás. Itt a pontozás szempontjából magnóhallgatás+olvasás-szövegértés volt egy rész, és a levélírás ment külön. Ha valamelyik nem üti meg a B2 szintet, önmagában még nem tragédia, ha a szóbeli jól ment, akkor megvan a vizsga. Viszont hiába lenne meg a 2 írásbeli rész, ha a szóbeli nem üti meg a B2-t akkor nincs meg a nyelvvizsga. Tehát jól látszik, hogy a szóbeli a leghangsúlyosabb része a vizsgának.

A próbavizsgákon a szövegértéssel nem volt gondom, de a levélírás mindig borzasztóan ment, így azt brutál sokat gyakoroltam, de sajna így sem lett valami fényes az éles vizsgán sem.

Az írásbeli 9-kor kezdődött, előtte a ruhatárban minden cuccunkat le kellett adni, csak a személyinkre volt szükségünk, még tollat is helyben kaptunk. 

Az első három része a vizsgának egyben volt, így valamivel 11 óra előtt végeztünk vele.

Halvány lila elképzelésem sincs, hogy meglesz-e végül vagy sem.

A szóbeli 3 részből állt: bemutatkozás, képleírás, egy terv megbeszélése a vizsgapartneremmel (kettesével mentünk). Összesen kb. negyedóra.

A vizsga 12 órától volt, ahova én 13 órára voltam beosztva. A szünetben, 12-ig mindenki magához vehette a holmiját, viszont kezdésre mindent vissza kellett vinni és a kijelölt termekben kellett várakozni, amíg nem szólították az embert. (Az utolsó időpont a 14:30 volt… kicsit sajnáltam azokat, akik akkor mentek)

Sokan tudják rólam, hogy stresszes helyzetben, mint pl egy vizsga, iszonyúan leblokkolok, és azt is elfelejtem, mi is a feladat. Az egyik legemlékezetesebb, amikor az első jógaoktató képzés utáni vizsgán például harmadikra sikerült átmennem, és akkor is amikor az oktató segíteni akart egy alap kérdéssel, annyira bepánikoltam, hogy teljesen lefagytam, és az villogott az agyamban, úristen, nem tudom, úristen ezt tudom, de nem tudom…. 

Vagy a saját esküvőmön annyira remegett a kezem, hogy Daninak rá kellett tennie az övét, hogy egy kicsit megnyugodjak (amúgy ezt a pillanatot örökítette meg az fénykép, amit kiraktam a minap fb-re).

Szóval nekem ez mindig egy óriási stressz volt, ezért már egy ideje keresem a megoldást. Most is felhívtam egy ismerős coachot, beszélgettem barátokkal, akik tippeket adtak, meditáltam sokat, bemagoltam a 1,5 perces bemutatkozó szöveget indításnak, és nem engedtem meg magamnak, hogy elkezdjek előre izgulni.

12 és 13 óra között tehát nem volt nálam semmi, amivel elüthettem volna az időt, a körülöttem lévőkkel pedig nem volt kedvem semmiségekről kézzel-lábbal beszélgetni. Ültem egy asztalnál, és arra jutottam, hogy a meditáció ártani nem fog, talán még segíthet is. Így aztán becsuktam a szemem, és elkezdtem a légzésemre figyelni. Kb negyed óra múlva jött egy fiatal lány, aki névsort olvasott. (Természetesen megint jót derültünk a nevem kiejtésén, mert nagyon nem ment neki. :-)) Aztán ismét lehunytam a szemem, és az előttem álló feladatra koncentráltam. Elmondtam magamban a bemutatkozásomat, és visszagondoltam minden egyes gyakorlásra, amit Beával (az online tanárunkkal) végig vettünk. (Érzésre) kb 10 perccel később hallottam a nevemet, így felálltam a székről, és mentem vizsgázni. A teremben az órára pillantva vettem észre, hogy pont időben hívtak be, nem hamarabb. A vizsga alatt sem engedtem ki azt a koncentrációt, ami beszívott, így nem blokkoltam le, hanem teljesen nyugodtan, jól tagoltan tudtam bemutatkozni, és válaszolni a kérdésekre. A partnerem egy spanyol nő volt, aki már több éve él itt, de nem volt valami összeszedett, így a tervkészítést határozottan én irányítottam. Kicsit zavaró volt, hogy nem értettem egy mukkot se abból, amit mondott, de mivel a téma meg volt határozva, el-elcsíptem a szavakat, és ki tudtam hámozni, hogy mit mond. 🙂

Összességében a szóbeli életem legjobb vizsgája volt. Állati büszke vagyok rá, akár sikerült, akár nem. (Sztem az elég lesz). És ha nem sikerült, akkor tudni fogom, hogy valóban nem vagyok az elvárt szinten, és nem a vizsgadrukk miatt blokkoltam le, és mi lett volna ha….

Sokat fejlődött a németem, már meg merek szólalni, és megértetem magam. Csütörtökön pl egy tanácsadónál voltam, akivel több, mint 1 órát beszéltem. És ugyan 4-szer a google fordítóhoz folyamodtunk, összességében egész jól megértettem, amit mondott, és el tudtam mondani, én mit szeretnék. 

Jelenleg még mindig járok minden nap suliba, még 2 hét van a Leben in Deutschland kurzusból, ami után egy feleletválasztós teszt lesz. Most a német állami felépítést, politikát és történelemet tanulok németül. Nem könnyű, nagyon sok mindent nem értek, ezért a kérdésekre sem tudok jól válaszolni. Néhol kicsit unalmas, főleg, amikor tényleg nem értem, miről beszélnek körülöttem. Ez főleg akkor van, amikor már sok ideje megy az óra, és elfáradok a folyamatos koncentrációban vagy olyankor, amikor eleve fáradtan érkeztem reggel. 

Mától a politikáról áttértünk a történelmi részre, ami különösen érdekel.

Ugyanúgy kezdődött, mint 16 éve minden évben. Még múlt héten megkérdeztem tőlük, ki, mi szeretne lenni a farsangon. Momó még nem tudta, de Gegi csillogó szemekkel egyből közölte, hogy ő mágus. Bólintottam, hogy rendben, értem. Aztán pontosításképpen, még hozzátette, hogy fekete varázsló. Momó erre azonnal rávágta, hogy hát igen, ő ezért is nem döntötte még el, hogy mi legyen, mert Geginek kell hozzá A Köpeny. - Ezen a ponton egy kicsi sziréna kezdett vijjogni az agyamban. - (A Köpeny: Ez egy nagyobb, kb 2 m hosszú, 50-60 cm széles nagyon sötétkék kordbársony anyag hosszában kettőbe hajtva, ami még Sebi egyik évekkel ezelőtti jelmezét egészítette ki. Momó még régen 3 nagy biztosítótűvel felhajtotta az egyik végét, a másik végét pedig a nyakába tette, és ott is biztostűzte. Sokszor veszekedtek már rajta játékok közben, hogy kin legyen éppen, de Momó a munkája után ezt a sajátjának tekintette, Gegi pedig tényként elfogadta ugyan, de ez nem akadályozta meg abban, hogy ezt akarja viselni a farsangon. Szóval ez A Köpeny)

• Oké, Gegi! - mondtam. - És hogy néz ki a sötét varázsló?
• Hát sötét! Láthatatlan! - jött a válasz. Nagyra nyíltak a szemeim, mire Momó

hangosan elkezdett kuncogni mellettem.    

• Rendben Gegi, kész. - Momó már hangosan nevetett, de Gegi csak ült, és nézett rám komoly tekintettel. Nem értette, mit nem értek, és mi a vicces. - Gegi, - mondtam neki - mit visel a varázsló a köpenyen kívül? Mit szeretnél felvenni? 

• Hát Momó köntösét,..... és arra a köpenyt - Egészült ki a válasz kis hatásszünet után. Pislogtam. Momó vigyorgott.

Nem nagyon tudtam reagálni, és kapóra jött hogy valami elterelte a figyelmemet, és hagyhattam kicsit üllepedni a dolgot. (A köntös: Ez egy száz éves, kicsit kopottas sötétkék fürdőköpeny a Dechatlonból, aminek a mell részén szép, olvasható piros hímzett betűkkel áll a  “nabaiji” felirat)

A hét elején még egyszer lezajlott a fentihez hasonló sokkoló beszélgetés, tetézve azzal, hogy egy füzetet akart velünk íratni, amiben leírjuk neki a Harry Potter varázslatokat, mert ő nem ismer német nyelvű átkokat. Itt finoman próbáltunk utalni rá, hogy ez a köntös, nem annyira mágusos, inkább egy elmebeteg úszómesterre fog hajazni, de az tuti, hogy nem varázslóra, maximum szabadnaposra. Momó itt már nyerítve nevetett, és Gegi sem állta meg mosolygás nélkül, de csak ragaszkodott az ötlethez. A kérdésre, hogy honnan találta ezt ki, az volt a válasza, hogy egyszer, amikor egyedül játszott itthon, akkor így öltözött fel, és nagyon tetszett neki. (Majdnem felkaptam és össze-vissza puszilgattam.) A füzet ötletét említésre sem méltattuk. (Hiba volt.) 

Ekkorra Momó is kitalálta, mi szeretne lenni. Bérgyilkos. Szuper, mondtam, így nem kell hozzá neki a köpeny, nem lesz veszekedés. Persze kiderült, hogy egy bérgyilkosnak mindenképpen van köpenye. Grrrr…

Ezek után megint hagytam kicsit, de kezdtünk kifutni az időből, mert a sulis farsang most csütörtökön volt. Végül szerdán mondtam nekik, hogy öltözzenek fel a kívánt jelmezbe, mert este 7-kor már nem fogunk ezzel foglalkozni. 

Momó rendben volt, Danival közös erővel lebeszéltük a köpenyről, így a veszekedés elmaradt.

Gegi azonban…. A  pólója és farmerja fölé felvette a kék úszóköntöst, a nyakába erősítette a köpenyt a hatalmas biztosítótűkkel alul-felül, és egy pálcával hadonászva jelent meg. Már nem annyira finoman, de én is és Dani is mondtuk neki, hogy szerintünk ez így nem lesz jó, és van egy régi fekete kapucnis jelmez, (Dani volt benne Hókuszpók, aztán sok-sok évvel később egy iskolai előadásban Ördög) amit kicsit átalakítok, felhajtok, és tökéletes lesz rá. Nem érdekelte. Hát, jó, gondoltam, legalább nem nekem kell görcsölnöm a jelmezzel az utolsó pillanatban. Kicsit azért feltoltam az agyam rajta, hogyan lehet ennyire makacs. Dani ugyenezen ment végig. 

Majd kb 10 perccel később Danival egymásra néztünk, és szinte egyszerre álltunk bele abba, hogy ezt NEM és kész! Nagyon jól megfogalmazta: szekunder szégyent öntött el minket a gondolatra, hogy Gegi  ebben a képtelen szettben parádézik az iskolában.

Így aztán hosszas unszolásra, rábeszélésre végül megcsináltam a jelmezt, amivel még olyan kifogás is felmerült, hogy nem jó, mert nincs zsebe. Most már van. És fantasztikus talár lett belőle, mert vagy egy méter anyagot kellett felhajtanom, amitől kicsit eláll az alja Gegi picinke testétől. A Köpenyt is megvarrtam kicsit köpenyszerűbbre, kiszedtem belőle a biztosítótűket is. Ez már rendben volt Gegi számára is, miután a talár zsebébe beledughatta a pálcáját. Ekkor hangzott el ismét a “füzet” szócska a szájából. Már nem tudtunk tudomást se venni róla, mert görbült a szája, hogy ő egyetlen varázslatot sem ismer, és neki igenis kell egy füzet varázslatokkal. Végül itt is sok-sok magyarázás után beadta a derekát, hogy átok bármi lehet, amit ő kitalál. Azért altatáskor Daninál bepróbálkozott még egyszer, hogy csak kéne neki egy füzet…. :-)

Másnap Momó kicsit morogva jött haza, mert a jelmeze ugyan jó volt, de nem tetszett neki az itteni farsang, mert de nem lett volna szabad fakardokat vinnie, és mert rémisztőnek találta az itteni hagyományos maszkokat. Gegi viszont szokásos huncut mosolyával csendesen jelezte, hogy neki tetszett a nap, és jól érezte magát a jelmezében is. 

Hát így küzdöttünk meg idén is a farsanggal, mindig az új kihívásoknak megfelelve. 

És még folytatódik a buli, mert vasárnap itt a városban lesz egy nagy Karnevál, ahova kb 50 ezer embert várnak (a környező településeken összesen kb 19 ezren élnek), aztán kedden délután csak a gyerekeknek és a szüleiknek is lesz egy kisebb Karnevál. A suli parkolóját már 2 napja lezárták, és vidámparki játékokkal van tele. Suli egész jövő héten nincs, és hétközben is lesznek Karneválok a mellettünk lévő városokban.

Jól vagyunk családilag, a fiúk egyre inkább beilleszkednek a suliba, egyre több mindent tudnak teljesíteni, és jó értékeléseket kapnak.

Novemberben, amikor Sebit kérdeztem, ő úgy fogalmazott, hogy már nem utál bejárni. Azóta tovább javult a helyzet, már egész jól érti, mi folyik körülötte, és a Whats App-os osztály csoportba is bekerült.  

Luca is megállja a helyét Budapesten egyedül, sőt a színjátszás és a suli mellett talált magának munkát is.

Én továbbra is szeretek iskolába járni, élvezem az órákat, és szeretek itt élni.

Sokat megyünk kirándulni, élményekkel telünk meg, és a karácsony is eltelt sok nevetéssel, vidámsággal, szeretettel.

Szóval minden szuper jól alakul.

És mégsem vagyok jól. Túl sok a veszteség, ami mellé most már jó adag bizonytalanság is társul.

Anyu halála, a gödi háztól való elszakadás, Magyarország elhagyása, tisztázatlan konfliktusok, fontos barátok elvesztése jellemezték az évet, ami végül Dani nagybátyjának halálában, és az ittlétünk bizonytalanságában csúcsosodik ki. 

Amikor júliusban nekivágtunk a kalandnak, úgy éreztem, fel vagyok vértezve, jöhet bármi. 

És jött. 

És nyilván nem onnan, amire számítottam. 

Mert nincs honvágyam fél év után sem, még mindig tudom, merre van az arra, a gyerekek nem omlottak össze és Danival a kapcsolatunk is rendben van - bármennyire is reng körülöttünk a világ - mi együtt vagyunk ebben is, ahogy 20 éve mindenben.

Nem. Különböző komolyan problémás helyzetekben belülről érkeztek a legnagyobb pofonok, ahonnan nem számítottam rá. Mert sokkal nehezebben birkózom meg egy baráttól jövő  “Tudom, hogy nehéz most neked, de azért vannak a ti helyzeteteknél sokkal nehezebbek is!” vagy a “Jaj, ne drámázz már, azért Dani nagyon jól keres, mások sokkal nagyobb szarban vannak.” mondatokkal, és nehezebb feldolgozni más, fontos embertől az érdektelenséget, mint gondoltam.

De az i-re a pontot mégis Dani munkája tette fel, hogy nem hosszabbították meg a német szerződését (amiről eredetileg szó volt), így van ugyan munkája továbbra is, de úgy néz ki, mindenképpen el kell hagynia a Bosch fedélzetét. És amennyiben nem talál nagyon gyorsan másik helyi munkát, a malmot is el fogjuk veszíteni.

Azért volt sok jó is, amit kaptam: Például néhány olyan barátom lett, akik valóban mellettem vannak a nehézségekben, és nem fordulnak el, amikor igazán szükségem van a támogatásra.  Aztán kaptam egy igazán jó kis csoportot, akik ugyan nem beszélnek az én nyelvemen, de kedvesek elfogadóak, és nagyon jó velük tölteni a hétköznap délelőttjeimet.

És a legfontosabb, hogy tanultam is nagyon sok mindent: Eddig is tudtam, de most bizonyítékom is van arra, hogy a házasságom semmihez sem fogható, a családom erős és összetartó. 

Megtanultam, hogy tényleg mindig onnan jön a baj, ahonnan a legkevésbé számítok rá, nem lehet felkészülni teljesen. Viszont az idő tényleg segít bármilyen közhely is ez.

Hát így.

Nem vagyok jól, de igyekszem építkezni a pofonokból, a nehézségekből. 

Tehát egyelőre azt mondom: 2023 feldolgozás alatt, és közben ide veled 2024!

Még augusztus legvégén voltunk egy bányatónál strandolni, aminek a vize szép tiszta volt, és egészen mélyen le lehetett látni. Azt vettük észre, hogy Léna ádáz figyelemmel követi a vízbéli eseményeket, hirtelen eltűnik a feje, majd ki kapja, hogy aztán újra lebukjon, és újra ki. Nem mondom, elég vicces volt :-) 

Lénát figyelve Momó is nézni kezdte a vizet, és akkor vette észre a benne úszó nem is olyan kicsi halacskákat, amik felkeltették Léna és az ő érdeklődését. 

Először csak nézte őket, aztán játékból utánuk is kapott. Hamarosan aztán kijött a vízből, és megkérdezte, hogy kézzel lehet-e halat fogni. Mondtuk neki, hogy kellő gyakorlással és kitartással lehet, igen. Ezen kicsit elgondolkodott, majd tovább fűzve azt is megkérdezte, hogy ha ő most kifogna egy halat, akkor azt hazavinnénk-e és megeheti-e? Esetleg? Mivel szépen sütött a nap, és örültem, hogy Momó lefoglalja magát, és addig se minket zrikál az “unatkozom”, “éhes vagyok”, “mit csináljak?” körmondataival, azonnal rábólintottam. (És persze mert nem sok esélyét láttam, hogy hallal a tarsolyunkban induljunk haza.) 

Így történt, hogy Momó az elkövetkező bő másfél-két órát halászással töltötte, nekünk meg csak egy Gegi és egy Léna maradt, aki szórakoztatott minket. Persze időnként Momó kijött a vízből, hogy elújságolja, éppen hogy nem volt meg az a hal, pedig már éppen megfogta, amikor kicsúszott a markából. Volt, hogy kicsit morcosan jött, volt, hogy lelkesen, de a lényeg, hogy nem adta fel és mindig visszament. Sőt, az sem tetszett neki, amikor elkezdtünk szedelőcködni, hogy hazainduljunk. 

Szerencsére itthon rájött, hogy van egy saját kis patakunk… és azóta is remekül elvan a hal fogásának és ebből adódóan annak evésének lehetőségével.

Először egy régi lepedőből készített egy kezdetleges rákászhálót és sok bosszankodás és elkeseredés után közölte, hogy ez szar, ezzel nem lehet, neki profi háló kéne. Aztán eszébe jutott, hogy van neki valahol egy zsebpecája. Elő is kerítette, de a damilja iszonyúan össze volt gubancolódva. Sebaj, kibogozta és ment a patakhoz azzal próbálkozni. Szerzett hozzá tőlem száraz kenyérbelet, hogy az lesz a csali. 

Aztán sírás, hogy elhagyta a horgot valahol útközben. Sebi segítségével megtalálta, de amikor ismét hazajött, megint sírva, kiborulva, hogy most meg beleakadt valami bokorba. Kiszedték. Majd megint beakadt, megint sírás. Ez így ment napokig, de nem adta fel, és mindannyiszor biztosította magát velem, hogy de ha kifog egy halat, apával megpucolhatják, és megsütjük, ugye??? 

Persze nem sikerült a halfogás. De! mindezek után, mikor már éppen kezdte feladni az egészet, egyszercsak találtak egy horgászbotot elhajítva nem messze a házunktól a fűben. Valami volt az orsójával, de Sebi azt is megszerelte, így már csak damil és horog kellett. Szerzett hozzá azt is tőlem, bár nem damilt, hanem brutál erős, vastagabb szövőgépbe való cérnát, de a célnak megfelelőt. Kitalálta, hogy tűből fog horgot készíteni, adjak neki tűt. Adtam. Eltörte. Sírás. Adjak neki szöget. Adtam. Meghajlította, de túl vastag, nem kapja be a hal, nem akad be a szájába. Sírás. Végül azt hiszem Momó talált olyan szöget, amit meg tudott hajlítani, és tudja használni horognak, mert mostanában nem jött több ötlettel.  

Gegi persze lelkesen ment vele mindig, és követte az utasításait, de napokkal ezelőtt kicsikart Sebitől egy ígéretet, hogy a kezdetleges íjakhoz, - amit nem is tudom, mikor csináltak - farag nekik nyilakat.

Most október van, és időnként még mindig kimennek horgászni, Momó még mindig a saját maga által kifogott halat akar enni.

Bár meg kell mondjam, hogy kissé nyugtalan lettem, amikor egyik nap azzal jött haza, hogy vannak-e állatok az itteni kis erdőben, és ha nyíllal lelő egyet, akkor azt megnyúzzuk, és megsüthetjük-e. És hogy szerintünk ez lehetséges-e?

Én pislogtam, Dani meg belekezdett a családi legendárium egy ide voantkozó  történetébe.

 - Na halló Mamm! Mi újság nálad?

- Szerbusz fiacskám! Mi lenne? Ugyanaz. Ülök, és elgondolom, hogy kimegyek a konyhába. Kimegyek, visszaülök és eltelt a délelőtt, mehetek újra ki, hogy behozzam az ebédet, és mire végzek, már itt a vacsoaridő. Hát ez. Inkább azt meséld, milyen volt az első nap az iskolában! Ma volt, ugye?

- Igen! Nagyon vicces volt! Sokszor eszembe jutottál, hogy a kiejtésem miatt piszkálsz! Anyukám, nekem olyan a kiejtésem az ukránokhoz és a többiekhez képest, mint egy született németnek! :-D

- Na ne mond! De ők még biztosan sose tanultak németül. Miért, hogy beszélnek?

- Hehe! Először is megy a ich helyett az Issch-ezés. Bár ez ugye a sváb területnek köszönhető, de amúgy meg nagyon nem tudják kiejteni a német szavakat. Elharapják a magánhangzókat, vagy éppen megtoldják egy feleslegessel. Nagyon vicces, ahogy a tanár küzd velük. Na de mesélem elölről. Szóval, azt mondtam, hogy vonattal több mint egy óra, amíg odaérnék, míg bringával 40-50 perc, ezért az volt a terv, hogy azzal megyek.

- Te jóóóisten! Az hány kilométer? Te megőrültél!

- Neeeem!  Tudod, meséltem, hogy Danival eltekertünk az egyik hétvégén. Nem hosszú út, csak 14 km, de van benne egy brutál emelkedő. Na, hát azért reggel 7-kor nem sokkal ébredés után elég ébresztő hatású, lássuk be!

- 7-kor?? De hát akkor még nagyon hideg van, hogy tudsz felöltözni, nem fogsz megfázni?

- Szerencsére itt most reggelente nincs olyan hideg, mint múlt héten volt. Tegnap 13 fok volt reggel, ma meg 17. És rétegesen öltözöm, meg viszek váltóruhát. De ott tartottam, hogy egy nagy emelkedő van benne

- Igen.

- Utána pedig már egész sík a terep, még laza 30 perc tekerés. 

- És az út végén csak ledőlsz a bicikliről, mi?

- Hihi! Nagyon vicces vagy! Nem, képzeld simán le tudok szállni ennyitől még. Mondjuk az igaz, hogy mára már igencsak izomlázam lett, de az nem csak attól van, hanem a többi edzés, jóga és a bringa együttesen.

- Te jó ég, és még azon kívül jógázol is, hát te nem vagy normális fiacskám! És milyen a nyelviskola, meg a tanár? Egyáltalán nem beszélnek hozzád magyarul? Van magyar egyáltalán a csoportban?

- Nincs, és nem beszél senki hozzám magyarul egész délelőtt. Egy szeptemberben induló csoportba csatlakoztam be, úgyhogy nem volt semmilyen adminisztráció, vagy ilyesmi tegnap. Pár perccel 8 után léptem be a terembe, és úgy ültek ott, és ellenőrizték a házi feladatot, mintha már ott lettek volna fél órája. 

- És nem? 

- Nem. 8-kor kezdődött, én meg kb 8.03-kor léptem be. Nekem még nem mondott semmit a tanár, de utánam még jöttek vagy 6-7-en, nekik már beszólt.

- Honnan tudod, mit mondott?

- Onnan, hogy értettem?

- Értetted? Azt mondtad, nem tudsz már semmit.

- Igen, de könnyű szavakat használ, és valahogy érthető, amit mond.

- Na látod, hogy azért megmaradt valami abból a sok tanulásból.

- Hát ja. Valami. Na mindegy. Az óra közepe felé jött rá a tanár, hogy névsort kellene olvasnia.

- És hogy hívják a tanárt?

- Valami Jörg. Nem tudom, majd megnézem. Szóval, nekünk újaknak adott egy A4-es papírt névtáblává hajtogatva, hogy írjuk rá a nevünket. Felírtam, és vártam a hatást. 

- Milyen hatást?

- Ami a nevem kiejtésével jár. Nem tudják kiejteni,…..tudod!

- Ja, igen, és ő sem tudja?

- Nagyon nagyon vicces volt, ahogy először olvasta el, és tágult nagyra a szeme, aztán próbálta artikulálni…. Dzgggyyyöőőőngdzgynnnyyíí….Ggyyyőőő nggnnyíí. Nagyon nevettem, a többiek is. Szóval megint csak el kell mondanom, hogy milyen nagyszerűen nemzetközi nevet választottál nekem, köszönöm! :-) :-)

- Jó, jó! Fogd fel úgy, hogy már a neved is különleges… kiváltságos az, aki kiejtheti…. végül ki tudta mondani?   :-D 

- Próbálkozott rendületlenül. Aztán visszafordult, és megkérdezte, hogy Ungarische?

- És válaszoltál neki?

- Mondtam, hogy Yes! 

- Dehát az angolul van! Megértette? :-D 

- Képzeld, meg! Aztán még egyszer megpróbálta kiejteni, és mondott valami olyasmit, hogy nehéz, és intett egyet. Erre mondtam, hogy entschuldigung! Erre vigyorgott. Meg persze az egész csoport is jót derült az egészen. De azt hiszem, kevesebbszer szólított fel, mint szeretett volna, hogy ne húzza az időt. :-D Volt olyan, hogy a bűvölte a névtáblámat egy darabig, aztán óvatoskodva felszólított. A nap végére egész jól ment neki.

- Na ugye, nem is olyan bonyolult!

- Hát ezt neki mondd, ne nekem! :-)

- És a többiek, milyen nemzetiségűek, és nekik is ilyen bonyolult nevük van?

-  Ahogy néztem, az enyém itt a legnehezebb. De hogy milyen nemzetiségűek? Nem tudom, ebben sosem voltam jó. Vannak többen ukránok, van egy olasz csajszi, mellettem egy ferdeszemű nagyon cuki lány ül, talán taiwani, aztán talán törökök vannak még. Összesen elvileg 23-an vagyunk. 

- Huha, akkor tele van a terem, nem?

- Igen, de nem tűnik olyan soknak. De az igaz, hogy az elmúlt két nap alapján amúgy szerintem elég lassan halad a csoport, mert eléggé vegyes, hogy ki mennyit tud, és sokan vagyunk. Mindenesetre a tanár elég türelmes, és csak akkor forgatja a szemét, amikor 20 perces magyarázat után valaki nem érti, hogy miről van szó. Nem ma kezdte az ürge, az biztos.

- És barátkozol valakivel? Van szünet?

- 3 szünet van. Tegnap is és ma is odajött az egyik török fickó, tegnap megkérdezte, hogy milyen nemzetiségű vagyok, ma meg hogy kivel jöttem Németországba, és férjnél vagyok-e. 

- ÉÉs mit mondtál? 

- Gyorsan tisztáztam, hogy férjnél vagyok és 4 gyerekem van :-)

- És honnan tudod, hogy török? 

- A nevéből, mert hogy Basar-nak hívják.

- Értem. És mennyi idős ez a pasas? 

- Nem tudom, szerintem velem egykorú lehet, talán kicsit fiatalabb.

- És ő mit csinál ott?

- Pff! Anya, nem tudom! Nem ültem le vele kávézni!

- De hát miért nem? Egyből hasznosíthatnátok is a német tudásotokat!

- Na jó, ne fárassz! :-) Lassan mennem kell, mert nyekeregnek a gyerekek…

- És velük mi újság?

- Jól vannak. Majd felhívlak még velük együtt, jó?

- Jól van fiacskám. Azért ne tűnj el megint hetekre!

- Jó, nem tűnök. Majd hívlak. Csók Mamm, vigyázz magadra!

- Na jól van, vigyázok. Szevasz fiacskám!

Nagyon hiányzol Anya!